Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 4. szám - TÖMEGPUSZTÍTÓ FEGYVEREK - Balogh István: Törökország közvetítő szerepe az iráni atomvitában
Törökország közvetítő szerepe az iráni atomvitában elméletek részét képező mediációs koncepciók jól alkalmazhatók a fegyveres stádiumot el nem érő konfliktusok megértéséhez, a megfelelő korlátok elismerése mellett. Először is meg kell határoznunk, hogy mi is pontosan a mediáció, és milyen körülmények között jöhet létre, szükségünk lesz tehát egy pontos definícióra. A különböző nézőpontok értelemszerűen eltérnek, az egyes meglátások különböző ontológiákat takarnak - a szerzők szükségképpen másképpen értelmezik a valóságot, a mediációs elméletek fejlődése tehát lényegében ontológiai viták eredménye. A továbbiakban megpróbálom kiemelni az általam feldolgozott szakirodalom közös és lényegesebb pontjait - így elemzésem ezen része a sok különböző elméleti tipológia és kategória miatt helyenként óhatatlanul taxatív jelleget ölt. Az olvasót elemzésem későbbi, empirikus részében igyekszem emiatt „kárpótolni." Mediáció a konfliktuselméletekben - egyes a török példához kapcsolható magyarázatok Fontos hangsúlyozni, hogy a nemzetközi mediáció tisztán politikai folyamat - a közvetítési kísérletek ugyanis általában nem az altruizmus jegyében születnek. Mindig önmagu- kon túlmutató politikai cselekvésként értelmezendők, amelyekben a közvetítőnek is van sajátos érdekrendszere.1 A közvetítők sajátos stratégiával bírnak, és semmiképpen sem semlegesek - a konfliktus és a tárgyalások részeseivé válnak, saját érdekeik, percepcióik és motivációik vannak. Mind a vitában álló, mind a közvetítő államoknak meg kell felelniük bizonyos elvárásoknak (választók, belső érdekcsoportok - „constituents") - ebből fakadóan határozott célrendszerük van - írja az egyik szerző, részben mások munkáira hivatkozva.2 Ha tehát a közvetítő sajátos érdekekkel bír, és emiatt a vita részesévé válik, akkor felvetődik a részrehajlás és a befolyás kérdése is. Marvin C. Ott a logikusabbnak tűnő elképzelés szerint a közvetítő pártatlanságát emeli ki.3 Kleiboer (amellett hogy maga is közvetítői stratégiákról beszél, amelyek feltételezik a közvetítői érdekeket, kalkulációkat) egy sor szerzőt idézve vázolja, hogy egyes elgondolások szerint a pártatlanság kívánatos a közvetítésben, míg mások inkább azt mondják, hogy egy a körülményekkel tisztában lévő, a régió kulturális sajátosságaiban jártas fél esetén a részrehajlás előnyös, hiszen ismeretei megkönnyítik a konfliktus kezelését (különösen a tradicionálisabb társadalmak esetében).4 A szerző további forrásokra támaszkodva (Wehr, Ledrach) megemlíti, hogy az elfogultság kifejezetten hasznos is lehet - előfordulhat, hogy a részrehajlás befolyással is jár, így a közvetítő felhasználhatja pártfogoltja feletti befolyását, ahogy például Kissinger tette Izrael esetében.5 Az elfogultság lényegében a közvetítői státus elfogadottságának egyfajta feltétele lesz.6 Kydd szerint a közvetítői szerep leglényegesebb eleme az egyik irányba való elfogultság és lényeges információk birtoklása a másik oldallal kapcsolatosan/ Touval és Zartman osztályozzák is az érdekeket - megkülönböztetnek 2009. tél 19
