Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 4. szám - TÖMEGPUSZTÍTÓ FEGYVEREK - Háda Béla: Pakisztán "muszlim atombombája" - kényszerek és kockázatok
Pakisztán „muszlim atombombája" -kényszerek és kockázatok dasági lehetőségeihez képest gyakran aránytalanul nagy forrásokhoz jutott, miközben saját gazdasági érdekeltségei és az alkotmányosság kereteit feszegető belpolitikai tekintélye igen széles mozgásteret biztosított számára. India túlerejének bizonyossá válása nagyon kellemetlenül érintette a katonai elitet, amely kiemelkedő szerepét többnyire nemzetbiztonsági érvekkel magyarázta, de súlyos dilemma elé állította a pakisztáni védelmi filozófiát is, amelynek egyik alapeleme a „hindu ellenséggel" szembeni eredményes önvédelem.7 Ez az eredményesség a hagyományos fegyveres erőktől egyre kevésbé volt várható, ami új garanciák szükségességét vetette fel. Ezeket egyre inkább a nukleáris eszközök birtoklása nyújthatta. Az indiai fölény ugyanis nem pusztán - sőt nem elsősorban - szervezeti vagy technikai téren jelentkezett, hanem azon társadalmi és gazdasági erőforrások nagyságrendi különbségből adódott, amelyeket a két ország honvédelmének szolgálatába állíthatott. Ez utóbbi vonás mindmáig jellemzi erőviszonyaikat. Ilyen feltételek mellett Iszlámábádban nemigen várhatták, hogy ha további jelentős beruházásokkal megnövelik az egyik vagy másik haderőnem ütőképességét, ezzel elérhető lenne egy magasabb biztonsági komfortfokozat. Az említett nemzetbiztonsági alapelv azonban nem tette lehetővé, hogy az ország ne törekedjék a probléma megoldására. A pakisztáni nukleáris program elvi szükségessége első ízben 1963-ban vetődött fel kormánykörökben, és 1965-ben vált széles körben nyilvánossá.8 Az indiai titkosszolgálat már az 1965-ös háború után felfigyelt a Kínából Pakisztánba irányuló nukleáris transzferre.9 Ez azonban akkor még csak a technológiai előkészületeket jelentette. A három egymással szomszédos atomhatalom, India, Kína és Pakisztán közül utóbbi nukleáris kutatásai kezdődtek a legkésőbb. A Pakisztáni Atomenergia Bizottságot (PAEC) 1956-ban alapították, mintegy nyolc évvel a hasonló indiai szervezet után.10 Az iszlám állam nukleáris programja tehát erős lemaradásban volt vetélytársáéhoz képest, és - mivel a világ egyik igen fejletlen országának számított - sokáig a szükséges személyi és technológiai feltételekkel sem rendelkezett. Az indiai hírszerzés értesülései helytállók voltak. A Kínai Népköztársaság, amely 1964. október 3-án váltotta meg belépőjét az atomhatalmak klubjába, olyan stratégiai szövetségest látott Pakisztánban, akit eredményesen felhasználhat dél-ázsiai pozícióinak erősítésére és India regionális törekvéseinek korlátozására.11 Az indiai-kínai kapcsolatokban elvi-politikai és területi viták miatt keletkezett súlyos feszültségek nyomán Peking a nukleáris technológiai segítséget is kész volt megadni ezért a lehetőségért. Ez kezdetben a gyártáshoz szükséges technológiai háttér kiépítéséhez, majd 1980 és '90. között a tényleges fegyverkutatásokhoz nyújtott tudományos-szakértői támogatást jelentette.12 A kínai segítség eredménye például a mintegy 50 megawatt teljesítményű Khushab nehézvizes reaktor Dzsohárábádnál, amelyet fegyverminőségű plutónium előállítására használnak.13 A pakisztáni nukleáris fegyverek fejlesztése végül a hetvenes évek derekán kezdődött el, több mint egy évtizeddel az indiai program után.14 Ekkorra az ország túl volt a súlyos veszteségekkel 2009. tél 5
