Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Réti György: Albert Rakipi: A gyenge államok és a biztonság (a biztonság kérdésének újragondolása a hidegháború utáni Balkánon)
Könyvekről ta. A Szovjetunió összeomlása és a hidegháború vége megszüntette azt a „védő burkot", amely megakadályozta a balkáni államok és népek közötti háborúkat. A kétpólusú világ megszűntével a belső konfliktusok szerepe megnövekedett a külső fenyegetettséggel szemben. Ezt vizsgálja könyvében, elsősorban Albánia és Macedónia példáján. A szerző idézi számos ismert politológus - Herz, Sorrensen, Hobbes, Holsti és mások - megállapításait a biztonság dilemmáiról, majd megállapítja: „Általában úgy vélik, hogy a kelet-európai országok és ezen belül különösen a balkániak átmenete az önkényuralmi rendszerekből a demokratikus rendszerekbe sikertelen volt. Ennek oka a gyenge állam jelensége. Kevés kivétellel az átmenetet egyszerűen úgy értelmezték, mint a korábbi rendszer megdöntését, ugyanakkor a liberális demokrácián alapuló intézmények létrehozását akadályozták a gyenge és gyengülő állami intézmények" (27-28. o.). A szerző sorra veszi a politológia „nagyjainak" véleményét az államról. Leginkább Barry Búzán modelljével ért egyet, miszerint az államot meghatározó három fő tényező: 1. Az állameszme. 2. Az állam fizikai tényezői. 3. Az állami intézményrendszer (40. o.). Ha nem is eléggé következetesen, de konkrét példák említésével sorra veszi ezeket a tényezőket. Megállapítja, hogy egy állam fizikai adottságai elsősorban nemzetközi perspektívában fontosak, a belső stabilitást inkább a belső kohézió adja. Ebből a szempontból az apró Luxemburg, Izrael és Svájc „erős államnak" tekinthető, a sokkal nagyobb Szovjetunió vagy a közepes méretű Jugoszlávia gyengének bizonyult. A nemzetállamokat (és itt Franciaország, Nagy-Britannia, Itália, Japán mellett Magyarországot is megemlíti) általában erősebbeknek tekintik, de az Egyesült Államok, Svájc és Belgium példája azt mutatja, hogy a soknemzetiségű államok is lehetnek erősek (45. o.). Az állameszmét vizsgálva megállapítja, hogy a totalitárius rendszerek (fasizmus, kommunizmus) csak látszólag tudtak erős államokat létrehozni. Az elmúlt évszázad azonban azt bizonyította, hogy valójában ez csak a liberális demokráciáknak sikerült. Ennek tulajdonítható, hogy a Szovjetunió és Jugoszlávia széthullása nyomán létrejött gyenge államok sokaságának többsége most igyekszik a nagy nyugati demokráciák példáját követni az államszervezés terén (48. o.). A szerző megállapítja, hogy a „gyenge állam" fogalmának nincs általánosan elfogadott definíciója. Az államok erejét általában a belső képességek alapján mérik, a „politikai javak biztosításának képességén". Azon országok között, amelyek erre nem vagy csak alig képesek megkülönböztetik a gyenge (weak), a sikertelen (failed) és az összeomlott (collapsed) államokat. Az összeomlott állam a sikertelen állam végső formája. A gyenge államok válságok esetén könnyen sikertelen vagy összeomlott államokká válhatnak. Ezt történt például Albániával 1997-ben (49-50. o.). Az államok erejét nagy mértékben meghatározza belső politikai legitimitásuk. Ennek különböző forrásai lehetnek: a történelem, az elért eredmények, a törvénykezés és a nemzetközi közösség által biztosított legitimáció. A könyv konkrét példákon vizsgálja a legitimáció eme formáinak megnyilvánulását (51-54. o.). 2009. ősz 213
