Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pritz Pál: Tanácsadás a két világháború közötti magyar külpolitikában
Pritz Pál technikának a célszerűsége és alkalmazása volt, amelynek jegyében a csatlós országok között mennél több konkolyt kell hinteni, s akkor akár a gazdasági-kulturális viszonyaiban primitívebb központban is nyugodtak lehetnek befolyásuk megőrzése dolgában. S ehhez a politikához jó partner volt az az Eduard Benes, aki Moszkva barátságát már 1943-ban azzal is meg akarta nyerni, hogy önként lemondott Kárpátaljáról, szövetséges volt az a Josip Broz Tito, aki a délszláv államot óriási saját véráldozatokkal szabadította fel a német iga alól, s hajlékonyságra számíthatott attól a román vezetéstől, amelyet Besszarábia elvételéért lényegében Erdély visszaadásával kompenzált. Kállay Miklós ellenben nem vitte katasztrófába az országot. Míg a majdani katasztrófa felé Bárdossy László döntő lépéseket tett, addig Kállay a végzet beteljesedésétől igyekezett az országot megmenteni. Az 1943. szeptemberi ideiglenes fegyverszüneti megállapodás létrejötte számba veendő eredmény volt ezen az úton. A kormányfő tudta, hogy mit akar elérni, ehhez neki nem tanácsokra, hanem a konspirációban abszolút járatos munkatársakra lett volna szüksége. Munkatársai odaadására általában nem is lehetett panasza, ám a konspiráció terén már oly gyászos volt az eredmény, hogy a német elhárítás szinte minden részletet Hitler asztalára helyezett, ezért tudott az említett klessheimi találkozón már 1943 áprilisában a Führer a kormányzó számára oly nehéz helyzetet teremteni. Feltétlen hasznos tanács lett volna a Szent István-i Magyarország visszaállításának ábrándjáról való lemondás, ám az uralkodó politikai eliten belül ilyen tanácsra Kállay Miklós nem számíthatott, és mentalitása okán azt abszolút nem is igényelte. Olyan paradigmaváltásra lett volna szükség, amely felé Teleki László gróf már 1849-ben lényeges lépést tett ugyan, ám amellyel csak furcsa különccé vált. Az első világháború elvesztése után éppen egy évtizeddel a rendszer reprezentatív folyóiratában, a Magyar Szemlében (minden bizonnyal Bethlen István intenciójára) meghirdetik ugyan Hungária föderalizálásának tervét, ám nem vonják le a tanulságot, hogy az elszakadt nemzetiségek semmiféle rezonanciát nem mutattak, annál inkább kellett itthon mosakodni azért, hogy az elképzelésnek semmi köze a gyűlölt Jászi Oszkár Keleti Svájc elgondolásához. S amikor 1942 januárjában Londonban lengyel-csehszlovák, illetve görög-jugoszláv föderációs megállapodást írnak alá, akkor erre mintegy válaszképpen a Külügyminisztériumban kidolgozott dokumentum - Szegedy-Maszák Aladár memorandumáról beszélünk - úgy fogalmazza meg („természetesen" magyar szupremáciaigénnyel) a Kárpát-medencei Commonwelth tervét, hogy az semmiféle konzekvencialevonást nem tükrözött. A kéretlen angol reagálás a háborús szembenállás logikája mentén nyers szavakban öltött testet: „Ha a magyar kormány azt reméli - jegyezte fel a brit külügyminisztérium illetékese -, hogy ezek a gondolatok alapul szolgálhatnak a velünk folytatandó tárgyalásokhoz, akkor még nagyon sokat kell tanulnia."6 Ehhez a tanuláshoz a rendszer építményén belül nem volt senki, aki tanácsot adott volna. Bethlen István nevezetes 1944. évi memoranduma - miközben oly szigorúan (adott esetben nem is méltányosan, s főleg elfedve az ő korábbi szerepének következ194 Külügyi Szemle
