Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - NÉMETORSZÁG - Kiss J. László: A német pártrendszer történelmi útja és a 2009-es parlamenti választások. A sokpártiságtól a kétpólusú pártpolitikai rendszer megszilárdulásáig
A német pártrendszer történelmi útja és a 2009-es parlamenti választások Külpolitika a választási kampányban Külpolitikai konszenzus a Baloldalon kívül A régi NSZK a kelet-nyugati konfliktus centrumában helyezkedett el, ezért a külső környezet változásának könnyen lehetett közvetlen belpolitikai hatása. Az egyesült szövetségi köztársaság kialakulása arról tanúskodott, hogy nem annyira egy országnak lett külpolitikája, mint amennyire egy meghatározott külpolitikának lett egy országa. Ennek következtében a külpolitikai események még mindig könnyen válhattak a választási kampányok vezető témájává, ahogy ezt a szerződéses Ostpolitik (keleti politika)30 története, de még az iraki háború idején Gerhard Schröder goslari beszéde is mutatta. A szociáldemokrata kancellár az Egyesült Államok iraki beavatkozásától élesen elhatárolódott, így nem csupán a párt hagyományos szavazói bázisára támaszkodhatott, hanem az új német tartományokban is képes volt a pacifista választókat mozgósítani, s ennek nem kis része volt az SPD 2002. évi választási győzelmében. A német egyesülést követően a bonni, majd a berlini köztársaság egyre inkább kikerült a közvetlen geopolitikai feszültségek központjából. A 2009-es választási hadjáratban a megosztott német baloldalon a posztkommunista utódpártból alakult Die Linke kísérletet tett ugyan arra, hogy az afganisztáni háborút kampánya részévé tegye, ám törekvését a média érdektelensége és a többi párt meghiúsította. A külpolitikai viták iránti érdektelenség az egymást váltó kormányok által időről időre megerősített történelmi folytonossággal is összefügg: az SPD 1959. évi godesbergi fordulatával elismerte a német állam nyugati integrációját, amelyet az uniópártok vittek véghez, a nyolcvanas években pedig a Kohl-kormány tekintette a szociáldemokraták keleti szerződéseit érvényesnek. Mindez közös alapot teremtett, ami a NATO-ban és az európai integrációs politikában kifejtett német erőfeszítésekben öltött konkrét formát. A németek tartózkodáspolitikája, amelynek gyakorlata a második világháború után alakult ki, először éppen a Kohl-kormány külpolitikájában kezdett lazulni, és a pacifista kultúrában gyökerező szociáldemokrata-zöld koalíció (a koszovói háború) idején lényegében véget is ért. Sajátos módon a német külpolitikának ez a kiigazítása nem nyomta rá a bélyegét a választási kampányokra, ami jelzi, hogy e változásokat a két nagy párt egyidejűleg vagy egymást követve, de egyaránt magára vállalta. A 2005-ös kormány külpolitikája A 2005-ös előre hozott választások eredményeként megalakult nagykoalíció külpolitikáját a kiigazítás folytonossága jellemezte. Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter az általa követendőnek tartott elveket a kancellári hivatalból (amelynek vezetője volt 1999 óta) vitte a külügyminisztériumba. Ez szintén a folytonosság fenntartását mutatta, s víziók és alternatív elképzelések helyett a pragmatizmus volt jellemző rá. Steinmeier a schröderi Oroszország-politikát folytatta, így a kétoldalú kapcsolatokban még a grú2009. ősz 69
