Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - NÉMETORSZÁG - Kiss J. László: A német pártrendszer történelmi útja és a 2009-es parlamenti választások. A sokpártiságtól a kétpólusú pártpolitikai rendszer megszilárdulásáig
Kiss ]. László osztani. Az adó-, munkaerő- és energiapolitika néhány vitatott kérdése jól illusztrálja a pártprogramok közötti különbséget. Adópolitika A CDU/CSU közös programja az államháztartás megszilárdítására, a befektetésekre, valamint az állampolgárokat érintő adókönnyítésekre helyezte a hangsúlyt. A párt kifejezésre jutatta, hogy a költségvetés „újra-eladósodásának" még ellenállás esetén is gátat vet. Programja a szociális piacgazdaságot tartja a jelenlegi válság leküzdésére és a hasonlók megelőzésére szolgáló legalkalmasabb modellnek. A mostani tapasztalatok alapján elsősorban a pénzügyi szolgáltatók átláthatóságát és elszámolási kötelezettségét követeli. Kiemeli, hogy a hitelminősítő intézeteket és a pénzügyi befektető vállalatokat a jövőben szigorú ellenőrzés alá kell vetni, s ennek része a nemzetközileg elfogadott szabályozás kiépítése. Egyúttal az Európai Hitelminősítő Intézet létrehozása mellett foglal állást. A program egy átfogó, ám mérsékeltnek mondható - tizenötmilliárd eurós - adócsökkentést irányoz elő, míg a jövőbe való befektetések közül az innovációnak és az oktatásnak ad elsőbbséget: a GDP tíz százalékát fordítaná oktatásra és kutatásra. Az uniópártok választási programjukban elutasítják az adóemeléseket, a reform célját a magas adóterhek csökkentésében látják, s azzal több „nettót" ígérnek az embereknek a „bruttóból". Eszerint a legalacsonyabb adótételt tizennégyről tizenkét százalékra kéne leszállítani, a legfelső jövedelmi sáv alsó határát az eddig érvényes 52 552 euró helyett hatvanezemél kellene meghúzni, a gyermekek után járó adómentes részt pedig nyolcezer euróra felemelni. Azt javasolják, hogy a csökkentések megvalósítására fokozatosan kerüljön sor. Az FDP klasszikusan az adócsökkentés pártja („Több FDP, több nettó"), ezért a lineáris progresszív adózás helyett nyolcezer euró felett egy háromkulcsos -10,25,35 százalékos - adórendszert vezetne be. Guido Westerwelle, a párt vezetője az „önmagát finanszírozó" adórendszer elméletének a híve. E felfogás azt hangsúlyozza, hogy ha az állam csökkend az adótételeket, akkor a vállalkozóknak több pénzük lesz a beruházásokra, a polgároknak pedig nagyobb mozgásterük a fogyasztásra, s mindez kedvezően hat az adóbevételekre; azaz úgy véli, hogy az „adócsökkentés, növekedés, többletbevétel" poliükája a járható út.24 Az FDP ezzel elsősorban a középrétegek terhein kíván enyhíteni, és egy igazságosabb, a szociális elveknek jobban megfelelő adópolitika mellett kardoskodik. Az SPD - az előbb bemutatott pártoktól eltérően - elveti az adócsökkentések lehetőségét: hangsúlyozza, hogy egy felelősségteljes költségvetési és pénzügyi politika belátható időn belül nem rendelkezik az átfogó adócsökkentéshez szükséges játéktérrel.25 Szerinte egy radikális adóreform illuzórikus, mivel a központi és a tartományi költség- vetések bevételeinek jelentős kieséséhez vezet. Még ha egy adóreform ezek harmadát képes lenne is finanszírozni, akkor is hatalmas, hatvanmilliárd euró hiány maradna, amelynek a felét a szövetségi kormánynak kellene magára vállalnia.26 A szociáldemokraták elképzelése szerint az adókönnyítéseknek az alacsony és közepes jövedelmű tár66 Külügyi Szemle
