Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - NÉMETORSZÁG - Peisch Sándor: "Soha nem felejtjük el nektek...". A magyar-német kapcsolatok az elmúlt két évtizedben
Peisch Sándor menyeket és a kormány álláspontjának kialakulását írja le kitűnő könyvében Oplatka András (Egy döntés története, Helikon Kiadó, 2008). A határnyitás az NSZK vezetése, de az egész világ számára hitelesítette azt a politikát, amelyről annyi üzenetet közvetített Bonn-nak a magyar nagykövetség. Az NDK vezetése azonban mindezt másképpen ítélte meg. A keletnémet és a magyar vezetés közötti kapcsolatok légkörére vonatkozóan álljon itt két idézet Oplatka András említett könyvéből: „Az NDK és Magyarország viszonyát általános bizalmatlanság jellemezte. Ez kölcsönös volt, és okait jóval előbb kell keresni, mint 1989 elején. A nyolcvanas évek viszonylag kevéssé dogmatikus klímájában Magyarországon felváltva bosszankodtak és gúnyolódtak az NDK ideológiai merevsége miatt. Az NDK funkcionáriusait Budapesten még a magasabb kommunista körökben is gyakran nevezték a „szolgálatos marxistáknak". Kádár János, aki 1956 óta ült a főtitkár székében, az utolsó éveiben már régen nem számított reformpolitikusnak. A pártvezér nem egy közeli munkatársa maga is úgy látta, hogy »az öreg«, aki valaha kész volt kísérletezni, immár minden további nyitásnak útjában áll. De még ez a megöregedett, a reformfolyamatot fékező Kádár sem kedvelte az NDK-t. Véleményét többek közt Lakatos Ernő révén ismerjük, akit Kádár 1988 tavaszán beszélgetésre magához kéretett. Lakatost, aki maga is a keményvonalasok közé tartozott, ekkor nevezték ki Magyarország kelet-berlini nagykövetének. Az eszmecserére akkor került sor, amikor Grósznak éppen sikerült Kádárt kiszorítania a hatalomból. A párt éléről kelletlenül távozó Kádár visszapillantott a most végződő pályájára, s összegezte tapasztalatait az NDK-val kapcsolatban; igyekezett Lakatost felkészíteni arra, ami Kelet-Berlinben várja. Bár még egy évvel a keletnémet menekültek miatt beálló válság előtt vagyunk, de Kádár már ekkor is arról beszélt, hogy a két ország viszonya hideg és feszült. Az NDK vezetősége - mondta - sohasem fogadta el a magyar belső helyzet másféleségét, és nemzetközi kommunista fórumokon állandóan támadta a magyarokat. Kádár keserűen emlékezett vissza Walter Ulbrichtra, aki 1968 nyarán a prágai tavasz elleni intervenciót szorgalmazta, és neki - Kádárnak - felrótta, hogy mérsékelt álláspontot foglal el. Kádár úgy vélte, Honecker ugyanezt a sémát követi, környezetével együtt az önjelölt ideológiai ítélőbíró szerepét játssza. Kelet-Berlinben - figyelmeztetett Kádár - nagyon kevés jóindulattal szemlélik a magyar reformokat, annak ellenére, hogy a magántulajdon aránya az NDK gazdaságában jóval magasabb, mint Magyarországon." „A kelet-berlini magyar követség 1989. szeptember 12-én számos tiltakozó telefonhívást kapott, munkáskollektívák közölték, hogy a dolgozók »spontán« gyűléseken ítélték el a magyar döntést; a telefonálók válaszra se vártak, hanem mondókájuk után azonnal letették a kagylót. Akadt azonban számos olyan telefonáló is, aki azt kérte, tolmácsolják elismerését a magyar kormánynak. Tömegesen érkeztek levelek is, s ezek feladói hasonló módon vagy a rezsim kritikusai, vagy annak radikális hívei közül kerültek ki. A követség néhány ilyen küldeményt eljuttatott Budapestre. Példák az egyik oldalra: 48 Külügyi Szemle
