Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Szabó Márk: Egy kritikus kézikönyv
Könyvekről beavatkozás negatív következményei és a munka presztízsének hanyatlása, a kapitalizmus elutasítása és a „függőség kultúrájának" elterjedése. Mindezek a jelenségek hamar ráébresztették Irving Kristolt és szerzőtársait, hogy valójában mindvégig „kulturális konzervatívok" voltak (Kristol, 1995: 31. o.). Vagyis a szabadság, a közösség és a hagyomány intézményeinek elszánt védelmezőiként szembekerültek az 1960-as évek ellenkultúrájával, annak minden bel- és külpolitikai vonatkozásával. A „kinagyított" kép tehát úgy fest, hogy két kultúra került egymással szembe: az, amelyik hisz a közjó létezésében és ennek minden morális következményében, valamint ezzel szemben az, amelyik tagadja ezt és az egyén bárminemű korlátozásában a modem despotizmus valamilyen formáját látja. Gertrude Himmelfarb megközelítésében: egy nemzet, de két kultúra, vagyis egy olyan megosztottság, ahol a konzervatívok számára a közösségi lét egyben a teljes demokratikus közösség „morális szövetének reparálását" jelenti (Himmelfarb, 2001: 35. o.). Ezt látták veszélyeztetve a neokonzervatívok az 1960- as évekre: a domináns liberalizmus megkérdőjelezett mindent, ami a „régi renddel" volt összefüggésben, így a hagyományos családmodellt, a tekintélyt, a szerintük „abszolutista", tehát kirekesztő igazságfogalmat, végső soron pedig magát a nyugati kultúrát és az azt fenntartó intézményeket, az egyetemeket. Békés Márton könyvének első része pontosan „ágyazza be" az amerikai konzervativizmus politikai filozófiatörténetébe a neokonzervativizmus megjelenését, korai szerveződését. A szerző precíz, jól válogatott idézeteivel és a legfontosabb mozzanatok kiemelésével árnyaltan rajzolja meg a haladó baloldalisággal szembeni kiábrándultságtól az 1980-as elnökválasztásra önálló politikai tényezővé, Ronald Reagan elnökben a Fehér Ház első (egyetlen?) neokonzervatív elnökét támogató mozgalom és szellemiség erejének mibenlétét. A neokonzervativizmus eszmei és politikai-mozgalmi befolyása tehát az 1980-as évekre tagadhatatlanná vált. Találóan fogalmazza meg Békés Márton, hogy „noha a nyolcvanas évtized, a Reagan-korszak nemcsak az övék volt, de az határozottan megállapítható, hogy politikai vélekedésük lényegében minden eleme szerephez jutott benne" (Békés, 2008b: 300. o.). Bár már ezt megelőzően is többször érezni, hogy Békés Márton szerint hol „siklott ki" a neokonzervativizmus, a könyvnek az 1989 előtti politikatörténetét feldolgozó szakaszai, főként a belpolitikára fókuszáló fejezetrészek fontos elemei a - mind ez idáig egyébként hiányos - magyarországi neokonzervatív recepciónak: a munka a sokszor értetlenségből és ismerethiányból bírált irányzat kiteljesedéséhez bőségesen dokumentált forrásul szolgál. Ha másra nem is vállalkozott volna, a szerző már ezzel jelentős lépést tett az utóbbi évtizedek egyik legellentmondásosabb mozgalmának demisztifikálása érdekében. Annak ellenére, hogy Békés félreérthetetlenül állást foglal a neokonzervativizmus 1990-es évekbeli külpolitikai iskolává válásával kapcsolatban, kudarcként, mi több: végzetes stratégiai hibaként értékelve azt, álláspontja alátámasztásául nem mulasztja el végigkísérni azokat az évtizedeket, amikor Irving Kristol és a hozzá csatlakozó társadalomtudósok kizárólag a szociálpolitika és a jóléti rendszer válságával 2009. nyár 237
