Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 1. szám - ÁLLAMÉPÍTÉS - Marton Péter: Az államépítés sorrendisége és az afganisztáni bonyodalmak
Az államépítés sorrendisége és az afganisztáni bonyodalmak felállítani, és ugyanakkor mégis több időt lehetne egy-egy katona valóban alapos kiképzésére fordítani. Ugyanez a rendőri erőkre is vonatkozik természetesen, amelyeknek kisebb szerepet kellene vállalniuk a gerillaháborúban. Az afgán hadsereg hamarabb és hatékonyabban vehetné fel a harcot gerillákkal, és nagyobb részt vállalhatna a terület- biztosításban. Magasabb közszolgálati fizetések mellett pedig kevesebb lenne a korrupció, és a gazdaság feltámadása külföldi tőkét vonzhatna a stabilabb területekre. Mindez nagyjából világosan látszik. Az a kérdés, amely szintén a tanulmány logikájából következik, már inkább elgondolkodtató: ha az intézményépítésnek az alapvető biztonság megteremtése után érdemes csak elkezdődnie, akkor mi a teendő a már létező afgán politikai rendszerrel? Szükséges-e teljesen újraformálni? Megítélésem szerint ez már aligha lenne szerencsés vagy akár kivitelezhető megoldás, a választási rendszeren azonban mindenképpen módosítani kell, és a pártokat valahogy helyzetbe kell hozni. Amit bizonyosan nem érdemes csinálni: nem szabad Afganisztán esetében úgy tenni, mintha a lábnyom kívánatosnál nagyobb mérete lenne a probléma. Fontos jelzés ez egyben mindazoknak, akik egyfajta kulturális perspektívából szemlélődve sugallják a Nyugat által vezetett államépítési kísérlet elkerülhetetlen kudarcát. Ha feltételeznénk is, hogy Afganisztánban bizonyos kulturális tényezők kizárják a demokrácia érvényesülését - magam nem vallom ezt az álláspontot -, ahhoz, hogy a nézeteik igazolhatók legyenek, az afganisztáni államépítési kísérletnek nem a szűkmarkúság és az áldozatkerülés miatt kellene megrekednie vagy fiaskót szülnie. Nyers absztrakcióval megragadva a probléma lényegét: ha az afganisztáni vállalkozást úgy kívánjuk leírni, mint amelynek a révén két, egymással átváltási viszonyban álló változó értékéből próbálunk valamilyen számunkra elfogadható kombinációt előállítani, abban az esetben a gond jelenleg az, hogy a ráfordításaink alapján kirajzolódó lehetőséggörbe nem metszi a közömbösségi görbénket. Utóbbinak a pontjai a lehetőséggörbéhez képest mind az x, mind az y tengelytől távolabb helyezkednek el. Valamit azonban nem lehet elhallgatni: logisztikai szempontból az ISAF-műveletek kritikusan szűk keresztmetszete a jelenleg Pakisztánon át zajló utánpótlás. A katonai létszám jelentős növelése Afganisztánban tovább terhelné a már most is akadozva működő utánpótlási vonalakat. A pakisztáni instabilitás is hozzájárul ahhoz, hogy lehetőséggörbénk a közömbösségi görbénkkel nem találkozik, vagyis szuboptimális marad. Az afganisztáni államépítéshez, illetve az ott zajló „kis", avagy gerillaháború megnyeréséhez tehát először is diplomáciai fronton kell valamit elérni. Vagy az indiai-pakisztáni viszonyt kell lehűteni, hogy Pakisztán többé ne a „stratégiai mélységét" védelmezze Afganisztánban, vagy pedig Irán és Oroszország közül kell valamelyikkel megegyezésre jutni a logisztikai háttér biztosítása érdekében. Az utóbbi két lehetőség közül az oroszországi szárazföldi szállítások biztosításához a grúz-orosz háború előtt már közel járt a NATO. Mire ez a tanulmány megjelenik,36 kiderülhet, a NATO-orosz kapcsolatok alakulásának függvényében nyitva marad-e ez a lehetőség továbbra is. 2009. tavasz 37
