Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - OROSZORSZÁG - Deák András György: Főnix a kalitkában? Az orosz külpolitika elmúlt tíz éve
Deák András György kor. Ebben a vonatkozásban Moszkva kétségtelenül gyenge és kiszolgáltatott volt, ami a putyini periódus elején feltétlenül egy alkalmazkodóbb és együttműködőbb stratégiai magatartást tett szükségessé. Az elmúlt évtized azonban épp az erőforrások vonatkozásában hozta a legnagyobb áttörést. A putyini korszak azonban nem egyszerűen a belső eszközök jelentős bővülését hozta magával, hanem azok felhasználási módjának, a külpolitika érdekfelfogásának változását is magában hordta. Kérdéses persze, hogy az erős Oroszország mennyire áll determinisztikus kapcsolatban egy önállóbb nagyhatalmi pólus kiépítésére törekvő moszkvai ambícióval. Mindazonáltal míg a putyini első ciklusban a növekvő erőforrások még a Nyugathoz való óvatos közeledésként, annak feltételeit javító instrumentumokként értelmeződtek, addig az utóbbi öt évben ez már nem feltétlenül igaz. Ebben a vonatkozásban a mai orosz külpolitika konzisztenciáját súlyos hiba lenne lebecsülni, sőt feltehetően az azt képviselő elit egységesebb volta miatt épphogy stabilabb jelleget hordoz, mint az ingatag belső koalíciókon nyugvó korai putyini kurzus. Ebben a fejezetben megpróbálom néhány vonásában bemutatni ezt az „új külpolitikai egyensúlyt", és feltárni annak néhány gyengeségét. Az orosz nagyhatalmi politika egyik fontos alaptézise a gazdaság működőképességébe és fokozott növekedési perspektívájába vetett bizalom. Putyin - a szovjet hagyományoktól nem idegen módon - a GDP egy évtized alatti megduplázását tűzte ki célul, míg Moszkva az utóbbi időben a világ legnagyobb öt gazdasága közé kíván kerülni. Ebben a vonatkozásban a két putyini ciklus kétségtelen siker, Oroszország elmúlt 30 éves történelmének egyik legdinamikusabban növekvő korszakát tudhatja maga mögött. Ha részletesebben górcső alá vesszük a belső gazdaságpolitikai vitákat, kiderül azonban, hogy ez az önbizalom távolról sem mentes az aggályoktól. A vásárlóerőparitáson mért globális GDP vonatkozásában Oroszország 1998-ban érte el a mélypontot. Az akkori, 2,5 százalék alatti értékhez képest 2007-re szerény javulást mutatott, 3,18 százalék tornászva fel globális részesedését. Fontos megjegyezni, hogy ez még mindig kevesebb, mint az 1992-es 4,2 százalék, tulajdonképpen az 1994-es év mutatójával egyezik meg.2 Ez a durván egy „afrikányi" GDP mindössze hetede az amerikai mutatónak, és 3,5-szer kisebb, mint a kínai nemzeti össztermék (7.1. táblázat). Ez az orosz vonatkozásban kétségtelenül hízelgő összehasonlítás - folyóáras dollárban számítva Moszkva helyezése némileg rosszabb lenne - látszólag nem teszi irreálissá a hivatalos orosz célkitűzést, a legnagyobb öt közé kerülést. Ugyanakkor érdemes figyelembe venni, hogy az 1998-as mélyponton is még a 10. hely illette meg Moszkvát, legalábbis relativizálva az átlagosan hétszázalékos orosz gazdasági növekedés sorsfordító jellegét. Ellenkezőleg, az elmúlt tizenöt év ilyen értelemben viszonylag szerény elmozdulása azt jelzi, hogy az ilyen aggregált mutatók vonatkozásában az orosz teljesítmény meglehetősen stabil, és attól lefelé vagy felfelé csakis komplexebb fejlődésbeli áttörések révén lehet elmozdulni. Ilyen például Kína, amely 1980 óta megötszörözte részesedését, vagy az EU, amely súlyának mintegy ötödét vesztette el ugyanennyi idő alatt. 26 Külügyi Szemle
