Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 1. szám - ÁLLAMÉPÍTÉS - Wagner Péter: Államkudarc vagy demokratizálódás. Merre tart Irak a polgárháború elcsendesülése után?
r Allamkudarc vagy demokratizálódás: merre tart Irak a polgárháború elcsendesülése után? Wagner Péter A Külügyi Szemle 2007. őszi számában megpróbáltuk összefoglalni azokat az elemeket, amelyek akkortájt az iraki biztonsági helyzet megfordulásával kecsegtettek. 2006 végétől az egykori ellenálló szunnita arab törzsek Ébredési Tanácsok néven egyre nagyobb szerepet játszottak Irak nyugati és központi részén, a biztonsági helyzet normalizálásban. Korábban a felkelők pacifikálásában kulcsszerepet játszó Egyesült Államok azonban nem elégedett meg ennyivel. A szemben álló iraki felek kapcsolatának hosszú távú rendezése érdekében a belpolitikai konszolidáció is szükségesnek bizonyult, ami egyben az iraki demokratizálás elmélyülését is jelentette. A tanulmány1 három nagyobb gondolati egységből épül fel. Először azt a kérdést járja körül, hogy Irak kapcsán mennyire releváns nemzetépítésről, államépítésről és legfőképpen államkudarcról beszélni. Bár a közvélekedés, sőt nemzetközi felmérések is szívesen sorolják Irakot a bukott államok közé, illetve beszélnek az Egyesült Államok államépítési kísérletéről, a tanulmányban amellett érvelek, hogy ezeket az állításokat kritikával kell kezelni, sőt államkudarcról beszélni kifejezetten elsietett volt. A tanulmány második részében arra keresem a választ, hogy a demokratizálás (amennyiben amerikai szándékokról és lépésekről van szó) és a demokratizálódás (ha az iraki szándékokról és lépésekről van szó), milyen mértékben és irányban haladt az elmúlt években. Érvelésem szerint az Egyesült Államok 2006 végére rákényszerült addigi Irak-politikájának módosítására, és csak oly módon állíthatta meg az államkudarc felé haladó folyamatot, hogy kiszélesítette a demokratizálást az addig kiszorított iraki ellenállók irányába is. A tanulmány utolsó fejezetében azokat a lehetséges ellentéteket veszem számba, amelyek a jövőbeni iraki demokratizálódás veszélyeit jelenthetik majd. Az iraki belpolitikában ugyanis határozott elmozdulás tapasztalható a külföldről sematikusan konfesszionális konfliktusként, vagyis a síita-szunnita ellentétként kezelt törésvonal felől, a sokkal megosztottabb, többszintű, a nyugati demokráciákra jellemzőbb, világnézeti törésvonalak irányába. Ilyen például a szekuláris/nacionalista és iszlamista ellentét; a föderális berendezkedés - központi hatalom között feszülő ellentét, vagy az arabok és kurd között fennálló viszályok. 102 Külügyi Szemle
