Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Máthé László: Nicholas Shaxson: Mérgezett kutak - az afrikai olaj piszkos politikai oldala
Nicholas Shaxson: Mérgezett kutak - az afrikai olaj piszkos politikai oldala rikai vezetőket, politikusokat, bártulajdonosokat, kémeket, gerillákat, üzletembereket, katonákat és mérnököket, mindazokat, akik közvetve vagy közvetlenül, szándékosan vagy véletlenszerűen bekapcsolódtak a különböző fekete-afrikai államok olajkitermelésébe és olajüzleteibe. A könyv egyaránt olvasható kultúrtörténeti munkának - Nigéria és Fela Kuti, az afrobeat gyökerei és a nigériai állam szétesésének első jelei - illetve színes útleírásnak - Egyenlítői-Guinea és a kis portugál nyelvű atlanti-óceáni paradicsom, Sáo Tómé és Principe utcái, párás éjszakai lokáljai és fényűző elnöki palotái a trópusi nyomortanyák közvetlen szomszédságában, ott, ahol a kiugróan magas GDP ellenére a csecsemőhalandóság a világon a legmagasabbak között van. Ahogy elragadja az olvasót Shaxson remek stílusa, úgy irányítja és vezeti pontos elemzése, és plasztikus, tárgyilagos leírásainak sora. A fejezetek egyfajta életrajzi bemutatkozásnak is tekinthetők, hiszen megtudjuk, hogy Shaxson fiatal újságíróként milyen módon és milyen ötlettől vezérelve jut el egy londoni Fela Kuti-koncerttől inspirálva Nigériába, majd nem sokkal utána hosszas utakon, Kamerunon keresztül Malabóba, Egyenlítői-Guinea fővárosába. A könyv kiemelten foglalkozik két területtel, Gabonnal és Egyenlítői-Guineával. Gabon esetében a szinte aprólékos, gyakran a megszállottságot tükröző részletességgel bemutatott történetfonál Libreville, Párizs és egy norvég nő, Éva Joly már-már meseszerűen valószerűtlen háromszöge, amiből kiderül, hogy miként képes egy afrikai elnök, Omar Bongo az olajpénzek felhasználásával a vaskalapos és hagyományos, posztbirodalmi keretek között működő francia titkosszol- gálati-olajcéges lobbin keresztül megrokkantani a 20. század második felében a francia belpolitika szinte egész struktúráját. Egyenlítői-Guinea különleges egyediségét mutatja, hogy a méltán ismert angol utazó, Sir Francis Richard Burton is már hosszasan és sokat írt róla, hogy aztán az egyetlen spanyol nyelvű fekete-afrikai országként élje meg a 20. századot. A Shaxson által leírt történetek bizarr, furcsa helyre visznek bennünket, ahol pletykák szólnak arról, hogy az elnök és szűkebb köre megette az egyik ellenzéki vezér szívét, hogy nagyobb politikai hatalmat nyerhessen ezáltal, s tette mindezt állítólag a 21. század első éveinek egyikében. A hatszázezer lakosú országban a 2008-ban várható átlag élettartam 61 év volt, ezer újszülöttből 87 meghal egyéves kora előtt Obiang elnök országlása alatt, négy évvel az után, hogy a művészet egyik élő példájává nemesült Egyenlítői-Guinea. 2004-ben ugyanis a zimbabwei hatóságok letartóztattak 64 zsoldost, akik állítólag puccsot készítettek elő Obiang megdöntésére. A művészet ebben annyi, hogy a forgatókönyvet állítólag Frederic Forsyth Dogs of War című könyve (amelyből Vadlibák címmel filmet is forgattak) inspirálta, amivel talán bevonult a világtörténelembe, mint a klasszikus értelemben vett Oscar Wilde-i axióma megvalósulása, miszerint az élet a művészetet utánozza sokkal inkább, mintsem hogy a művészet utánozná az életet. Annyi bizonyos ugyanakkor, hogy nem pusztán művészeti érdekek motiválták az elmúlt évek GDP-növekedését: 1998- ban 590 USD, míg 2007-ben tízezer USD. Ahogyan az eddigi 12 milliárd USD amerikai befektetés sem megalapozottság nélküli. Mindez nem véletlen, hiszen az ország Fekete- Afrika harmadik legnagyobb olajkitermelője. 2008. tél 185
