Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 4. szám - AFRIKA - Tarrósy István: Sino-afrikai kapcsolatok a világpolitika rendszerében. Kölcsönös hasznok és lehetőségek a 21. században?
Sino-afrikai kapcsolatok a világpolitika rendszerében tömbönkívüliséget, az el nem kötelezettséget vállalták."11 A bandungi konferencia zárónapján elfogadott Tíz elv a sino-afrikai kapcsolatok máig jelentőséggel bíró kereteihez járult hozzá azáltal, hogy például világosan deklarálta „3. ...valamennyi - nagy vagy kis - nemzet egyenlőségének elismerésit]..., 4. Más nemzetek belügyeibe való be nem avatkozásjt], (...) 9. A kölcsönös érdekek és az együttműködés elősegítés[ét]."12 E tételeket, és valójában „Bandung szellemét" - később látni fogjuk - a mai együttműködést rögzítő dokumentumok folyamatosan megidézik. 1967 szeptemberében az el nem kötelezett fejlődő országok egyik vezéralakjának számító Kína - miután az évtized első éveiben intenzív diplomáciai lépések sorát tette meg az újonnan függetlenné váló afrikai államok egy csoportja irányában - az évszázad egyik legnagyobb fejlesztési támogatási projektjét indította útjára Afrikában: megállapodott Tanzániával és Zambiával, hogy megépíti a Tanzam vasútvonalat. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy az akkori harmadik világ legnagyobb szabású kínai segélyezési projektjének célterülete (elsősorban) Tanzániát érinti, hiszen Kínának e kelet-afrikai ország volt a „legközelebbi barátja"13 a kontinensen. Julius Nyerere elnök 1968-as pekingi látogatásán pedig egy mára örökzöldnek számító kijelentést vethettek papírra a kor tudósítói: „tanulni jöttem Kínába."14 Az 1966 nyarán kirobbant kínai „kulturális forradalom" azonban egy időre visz- szavetette az ázsiai ország nemzetközi megítélését - amellett, hogy belpolitikáiig mind gazdasági, mind ideológiai értelemben súlyos örökséget hagyott a Mao Ce-tung (Mao Zedong) utáni korszak vezetőire. Egyben, leszámítva a már futó projekteket - így a vasútépítkezést - szinte teljes jegelését is jelentette az afrikai kapcsolatoknak. „A politikai élet fordulópontjának Kínában a Kínai Kommunista Párt kongresszusán választott Központi Bizottság 1978 decemberében összehívott 3. plénumát tartják. Ez a fórum magáévá tette az előző évben rehabilitált Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) realista politikai irányvonalát, s a fő figyelmet a gazdasági építőmunkára fordította."15 Ezzel együtt a nemzetközi közösség felé való nyitás újabb hulláma is elindult, és ugyan lassabb ütemben, mint a gazdasági fejlődés, de fokozatosan normalizálódtak a kül- kapcsolatok. Az 1970-es években - Larkin (1975)16 szerint - öt fő jellemzője volt a kínai Afrika- politikának (bár egy koherens, a kontinens egésze felé irányuló politikáról ekkor még nem beszélhetünk): 1. a formalizált diplomáciai kapcsolatok száma jelentősen megnőtt - amíg 1967-ben 13 kínai misszió tevékenykedett a kontinensen, addig 1974-re a számuk 30-ra nőtt; 2.1971-ben Kína - Tajvan helyét elfoglalva - az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjává vált, amelyet több afrikai ország is örömmel fogadott, ezzel is alátámasztva Kínához való politikai kötődését; 3. a Tanzam projekt sikerén felbuzdulva a Kínához lojális afrikai államok számos hasonló - bár volumenében kisebb - fejlesztési és támogatási programhoz kapcsolódhattak, így számos kormányépület, stadion, gyár épült,17 egészségügyi személyzet és egyetemi diákok cseréje indult útjára; 4. Kína to2008. tél 83
