Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 4. szám - AFRIKA - Biernaczky Szilárd: A hagyományok és Afrika - ma
Biernaczky Szilárd A hagyományok különleges és a mentalitást erőteljesen befolyásoló szerepkörét, az afrikaiaknak az európaiakétól jelentősen eltérő társadalmi gyakorlata kérdését a legtalálóbban a nigériai Elechi Amadi veti fel, amikor azt kérdezi, vajon mit jelenthet a távozó európaiak által Nigériában (és számos más afrikai országban) hátrahagyott többpárti parlamenti rendszer azoknak az afrikaiaknak, akik sok száz év óta az abszolút tekintélyt élvező vének tanácsának vetették alá magukat. S vajon az 1960-at követő tömeges afrikai felszabadulás nyomán nem volt-e törvényszerű, hogy a parlamenti rendszerek sok esetben szerepüket vesztették, és egypárti rendszerek, egyszemélyi vezetésű, diktatórikus formák alakultak ki. E kérdésfeltevés érvényességét napjainkban éppen a zimbabwei események mutatják, amelyek látszólag egy teljesen célját tévesztett, latinamerikai típusú politikai kurzus képét mutatják. Ezeknek a tragikus eseményeknek a mélyén azonban minden bizonnyal a ndelelékkel szembeni sona többség biztosította és a törzsfőnökségre utaló tekintélyuralom is munkál. A modern ipari és mezőgazdasági technológiák (többnyire európai) adaptőrei, akiket nagyon is nyilvánvaló anyagi érdekeltség vezet az afrikai modernizáció megteremtésében, sok esetben eltévednek a helyi körülmények és a vállalt terv megvalósítása közötti ellentmondásokban. Magyar agrárkutató emlegeti gyakorta azt a szudáni esetet, amikor egy hatalmas mezőgazdasági beruházás első nagy munkacsúcsa (a betakarítás) idején nem volt meg a szükséges munkaerő, mert a nagyszámú szorgos kezet igénylő tevékenységhez nem volt kit mozgósítani az adott napokon. Ugyanis éppen akkor egy a környező településeket egyképpen átfogó nagy és napokon át tartó vallási szokásünnepet tartottak (jól jött volna tehát egy etnológus szakember, aki erre a tényre figyelmezteti a projekt irányítóit, hogy mód nyíljék más régióból odahozatni munkásokat). Ha már mezőgazdasági esetet vetettünk fel, hadd említsük (nem közgazdászként és nem agrárszakemberként, hanem csak a hagyományos kultúrák vizsgálójaként), hogy talán célszerűbb volna Afrikát, figyelembe véve népeinek sajátos világát, kissé (legalább átmenetileg) másképpen kezelni, s főleg a szükséges önellátásra rá- vagy visszaszoktatni. Évtizedeken át foglalkoztatta a világot az etiópiai éhínség (amely mintha napjainkban megint aktuális volna). Kevesen tudják, hogy a 19. század végén egy magyar jezsuita misszionárius, Menyhárt László a Limpopo vidékén (vagyis a mai Mozambik területén) egy olyan négyezer hektáros ültetvényt fejlesztett ki helyi erők segédletével, amely akár egy országnyi népességet is elláthatott volna élelmiszerrel (ez volt a célja az említett és első évben elvetélt szudáni projektnek is). Sajnos Menyhárt nagyszerű mezőgazdasági produkcióját a helyi törzsi hatalmi villongások utóbb elsöpörték. Egy angol kolléga (az afrikai népi színház történetével foglalkozó disszertációját éppen Budapesten védte meg Voigt Vilmos professzor vezetésével), aki második házasságában tumbuka feleségével és két újabb gyermekével hosszú időn óta Mozambikban él, 1989-ben Budapesten járt. Az országot jellemezve azt mondta, hogy bár ott is diktatórikus állami irányítás érvényesült azokban az évtizedekben, Etiópiával ellentétben 20 Külügyi Szemle
