Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 2. szám - ELMÉLET - Szánthó Miklós: Jobboldal és neokonzervatívok az Egyesült Államokban
Jobboldal és neokonzervatívok az Egyesült Államokban inkább populista jobboldali - meggyőződésnek (miszerint a kommunisták nem csak a Szovjetunióban, hanem belföldön, az Egyesült Államokban is tevékenykednek szép számmal) valóban volt alapja, ám egy idő után McCarthy már mindenkiben kommunistát látott, így jelentős mértékben lejáratta a mozgalmat.101 McCarthy mellett persze mások is „magukra vállalták" az antikommunista ügyet. Mindennek fundamentuma az volt, úgy hitték, a hidegháborúban a Szovjetunió Amerika létét fenyegeti. Mindennek következménye pedig a katonai és ideológiai harc. A legtöbb (neo)konzervatív azt az álláspontot osztotta, hogy fel kell hagyni a détente politikájával (ez a Szovjetunió terjeszkedésének feltartóztatását jelentette, sokak szemében egyenlő volt az appeasement-nel, a megbékéléssel), és a „fokozatos elrettentés" eszközével le kell győzni a Gonosz Birodalmát. Az erős antikommunista meggyőződést osztották Kristolék is, bár eleinte a neokon mozgalomnak nem volt külpolitikai alapvetése, de a neokonok demokrácia- és szabadságeszményéből egy idő után egyenesen következett az. Mint már előzőleg említettem, több neokon eredetileg a demokraták háza táján tájékozódott.102 Azonban a korábbiakban részletesen leírt morális-erkölcsi meggyőződés, a polgárjogi mozgalmak mellett az is elmérgesítette a viszonyt köztük, hogy a „mainstream" demokrata irány a neokonoknak nem volt eléggé antikommunista. A törést többek között George Stanley McGovern szenátor '72-es elnökjelöltsége okozta, aki enyhén szólva sem vádolható véresszájú antikom- munizmussal, sőt ellenezte a vietnami háborút (a koreai vagy a vietnami háborúkat az aktivista antikommunisták létszükségletnek tartották a Szovjetunió elleni harcban). Természetesen nem köthető egyetlen eseményhez a neokonok külpolitikai és pártorientációváltása. Még a McGovern-eset előtt jóval, az 1964-es elnökválasztási kampány meghatározó esemény volt a konzervatív politika feléledésében. Ekkor szenvedte el ugyanis a Republikánus Párt történetének legnagyobb vereségét. Barry Goldwater déli (arizonai) szenátort utcahosszal előzte meg Lyndon B. Johnson demokrata jelölt (és később véghezvitte a Great Society programot). Az egyik oldalról valóban elhibázott volt a republikánus politika, Goldwater sokak szemében túlontúl radikálisnak tűnt, minden gondért a jóléti államot, a korrupt szakszervezeteket tette felelőssé - és persze a kommunistákat. Másik szemszögből azonban Goldwatemak sikerült felráznia a republikánusok inaktív választói bázisát, galvanizálnia az addig határozott kiállással nem bíró konzervatívokat.103 Ellentmondás itt is megfigyelhető: Goldwater jellegzetes déli figura volt, alatta indult meg a déli demokrata szavazótábor átvándorlása a republikánusokhoz. Goldwater azonban egyáltalán nem rokonszenvezett a vallásos jobboldallal, annak abortusz- vagy homoszexuálisellenes agendájával - márpedig a vallásos jobboldal törzsbázisa ugyancsak a déli államokban él. McCarthy és Goldwater mellett és után a jobboldali antikommunizmus meghatározó személyiségei voltak az 1960-as elnökválasztást John F. Kennedy ellenében még elvesztő, de 1969-től az Egyesült Államok 37. elnöke, Richard M. Nixon (aki nem váltotta be a 2008. nyár 117
