Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Réti György: Filippo Anfuso "Boldogtalan Magyarországa", avagy: egy olasz diplomata háborús emlékei hazánkról
Filippo Anfuso „boldogtalan Magyarországa abban, hogy megszabaduljanak Hitler háborújától. Egyébként nagyon naiv és jelentéktelen személy voltam, amikor megpróbáltam magamat egy még lehetetlenebb vállalkozásnak szentelni, igyekezvén kibékíteni németeket és a magyarokat a közös ügy érdekében Mindazt, amit itt leírtam a magyar lélek állapotáról, megtalálhattam a derék Kállay arcvonásain. A következő csapás nagyon kemény volt Magyarország számára: elvesztette a Donnál kiváló hadosztályait, értékes utánpótlását, lóállományának nagy részét és legjobb hadianyagait. Kállay magán kívül volt: mindezek a halottak és más veszteségek Németországért vesztek oda! Egy olyan háborúban, amelyről senki sem akart hallani! El kell mondanom itt egy különös esetet. Ezekben az időkben alkalmam volt olyan magyar tisztekkel találkozni, akik részt vettek a doni harcokban és a voronyezsi visszavonulásban. A vereségről különböző verziók terjedtek, a többség a németeket tette felelőssé, valamennyien a románokat, egyesek az olaszokat, ami nagyon igazságtalan volt (amint ezt már másutt említettem). Megint mások megrázták a vállukat, és lemondóan ezt mondták: „Nem tettünk mást, mint hogy követtük a kormány parancsait!" Amikor megpróbáltam megtudni, hogy mik voltak a kormány parancsai, az egyik tiszt elárulta, hogy egy magyar nyelvű titkos rádió arra buzdította a magyar harcosokat: tegyék le a fegyvereket, térjenek haza, és ne harcoljanak tovább a németek mellett. Arra a megjegyzésemre, hogy a magyar kormány soha sem adhatott ki ehhez hasonló parancsokat, és a rádió egész biztosan szovjet volt, a tiszt azt válaszolta, biztos abban, hogy a rádió magyar és kormánypárti volt. Egy másik tiszt hozzáfűzte, hogy a megadásra buzdító beszéd Kállay hangján hangzott el. Néhányan csodálkoztak meglepődésemen, és megerősítették: lehetséges, hogy a magyar kormány ilyen manőverre szánta el magát. Csodálkozásom 1950-ben is folytatódik. Anélkül hogy mindezt egyenesen elmondtam volna, többször is beszéltem ennek a hihetetlen propagandának az eredetéről és arról a lelki állapotról, amely ezt kiválthatta. Beszéltem róla a minden gyanú fölött álló Szombathelyivei, a magyar vezérkari főnökkel, Bartha honvédelmi miniszterrel, két „ázsiai prófétámmal" és magával Kállayval is. Válaszuk lényege azonos volt: „Várjuk az angol-amerikai partraszállást és leszállást a Balkánon. A háborút eldöntő csata Budapesttől dél-keletre (sic!), a balatoni felvidéken fog lezajlani. A magyarok itt találkoznak majd a szövetségesekkel és szabadulnak meg a németektől, sőt valószínűleg az oroszoktól is. Addig a napig bármilyen irányú erőfeszítés haszontalan és ártalmas." Természetesen nem mondták el nekem azt, hogy a rádióban szökésre szólították fel az általuk irányított katonákat. Mint látható, a magyarok nem látták előre Jaltát és Potsdamot, és spekulatív közömbösségük nem terjedt ki annak a szörnyű körülménynek a felismeréséig, hogy az Egyesült Államok elnöke a hitleri nyelvezetet használja, és nem akar partra szállni a Balkánon, hogy ne zavarja a Kreml terveit. Mindenesetre Kállay bevetette az évszázados németellenes megoldásokat, hogy elrejtse azt, amit el lehet rejteni. A németek azonban a havi lakásdíjat beszedők elkeserítő pontosságával jelentek meg Budapesten. Claudius, Neubacher52, von Jagow a bírósági végrehajtók határozottságával látogatták Budát, elkérve az elkérhetőt a magyaroktól, akik elrejtettek mindent, ami elrejthető. Késleltették az átadásokat, és mindenféle kifogást kerestek annak érdekében, hogy Magyarországon fenntarthassák legalább a látszatát annak a 2008. tavasz 189
