Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Réti György: Filippo Anfuso "Boldogtalan Magyarországa", avagy: egy olasz diplomata háborús emlékei hazánkról
Filippo Anfuso „boldogtalan Magyarországa mindkét országban kialakult. Elvesztettem egy kiváló pillanatot, hogy e többség egyik szószólója legyek. Ugyanis még ma is azt gondolom, mint amikor objektiven leírtam kormányomnak Magyarország vágyait és lépéseit a megadás irányába, hogy a Szövetségesekkel való tárgyalások megkezdése bizonyosan gondviselésszerű lett volna, de csakis a németekkel való egyeztetés alapján és Mussolini tekintélye révén. A Tengelytől való rögtönzött olasz, magyar vagy román elszakadás - az Eisenhower-üstökös hatására - ugyanolyan gyászt és károkat okozott volna országainkban, mint amilyenek bekövetkeztek Itáliában Badoglio meggondolatlan fegyverszünete után. Ezért nem értettem egyet azokkal a fondorlatokkal, amelyek csak a Tengely háborújának szabotálását szolgálták, és nem váltam bűnrészessé azokban a németellenes mutatványokban, amelyeket később antifasisztának vagy náciellenesnek nyilvánítottak. Azt gondoltam: még ha Mussolini hibázott is, ki kell nyitni a szemét, nem pedig elősegíteni a háború elvesztését. Különösen azt nem tudtam elviselni, hogy miközben az emberek meghaltak érte vagy Itáliáért, egyesek mindent megtettek, hogy lenullázzák, vagy ami még rosszabb, ártalmasnak nyilvánítsák ezeket az áldozatokat. Amikor elszakadtam Kállaytól, Szentmiklóssytól és Ghiczytől, akik természetesen jó magyar hazafiaknak tartották magukat, Rómába érkeztem, ahol - Ciano vagy Bastianini nevű - hasonló olasz hazafiakra találtam, akik aktív összeesküvőkké váltak a korábban általuk létrehozott társadalmi rend ellen. Kállay azt akarta, hogy országát az angol-amerikaiak szállják meg, akiknek azután neki kellett volna hagyniuk Szent István koronájának összes területeit. Ciano viszont azt szerette volna, ha Mussolini - akinek kiválasztott fia volt - neki hagyta volna a miniszterelnökséget és ezzel együtt szövetségeseinek, Hitlernek és Ribbentropnak a fejét. Mindez az Eisenhower-üstökös okozta pánik terméke volt. Az összeesküvők pedig - 1942-től kezdve, majd 1943 őszétől egyre intenzívebben - üres térben szőtték hálójukat, maguk ellen is, a szövetségesek malmára hajtva a vizet Rastenburgban42, Budán vagy a Palazzo Chigiben. Nagy többsége azoknak, akikkel ekkor találkoztam, mást sem kérdezett: hogyan lehet befejezni és elveszteni a németek háborúját? Szerintük a háború Hitler és Mussolini és néhány más szerencsétlen flótás magánügye volt, és nem értették, hogy ők maguk hogyan estek ebbe a verembe. Egy ideig én is azt az illúziót tápláltam, miszerint csakis a német nácik folytatták harcukat az értelem ellen, a saját oly jól ismert filozófiájuk alapján, amely letagadhatatlan, mert benne van Németország egész története. Később azonban felismertem, hogy az értelem elleni harc általános volt, még maguk a náciellenesek körében is, akik a nácizmuson és a fasizmuson belül vegetáltak - ez egy jól ismert és érthetetlen jelenség volt. A Ghiczyvel és Szentmiklóssyval folytatott beszélgetéseim még szenvedélyesebben ismétlődtek meg Rómában. Ez érthető a dolgok ősibb és mélyebb értelmezése miatt. Itt azonban a belső összeesküvést még nagyobb virtuozitással folytatták, mint a színtelen Budán vagy a hermetikusan elzárt Rastenburgban. Hitler és Mussolini országaikban lecsaptak rájuk, mint az ágyúnaszád parancsnoka, akiről egy angol író regél. A parancsnok a megadott időben megjelent a sziget fő kikötési helyén, leadott néhány lövést a sziget fáinak irányába, majd eltávozott. Ekkor a vademberek előbújtak az erdőkből, és ugyanúgy folytatták, mint régen. A két diktátor ugyanúgy harsogott a rendszerüket romboló alattomos betegség ellen, amelyet a burzsoázia, a kapitalizmus és még nem tudom, micsoda jelentett. Távolról sem sejtették, hogy lövéseik nem oda csapódtak, ahová kell, hanem olyan tömegekbe találtak, akik csak a rendet, a 2008. tavasz 185
