Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2008 (7. évfolyam)
2008 / 1. szám - ELMÉLET - Peterecz Zoltán: Az unilateralizmus az amerikai külpolitikában
Az unilateralizmus az amerikai külpolitikában „a világ nagy része, különösen a szövetségeseink, osztani fogja a gondolkodásmódunkat".31 A cél ezúttal is a demokrácia terjesztése volt olyan országok számára, akik eddig a rossz úton jártak. Az amerikai külpolitika lelkes küldetéstudata összetalálkozott az agresszív védekezés új koncepciójával: a „preventív" háborúval. Ez volt a Bush-dokt- rína lényege: megakadályozni, hogy ellenséges rezsimek képesek legyenek elérni azt a pontot, amikor már veszélyt jelenthetnek az Egyesült Államok számára, és a biztosíték, hogy ez ne történjen meg, az egy egyoldalú, megelőző katonai csapás az adott ország ellen.32 A megelőző csapással indított háború nem új a történelemben. Régen is tipikus módja volt bizonyos helyzeti előnyök kihasználására, illetve megszerzésére. De 50 év multilaterális agónia és a növekvő számú nukleáris fegyver és hatalom az ellenségek közti konfrontáció elavult módjának szerepére kárhoztatta - egészen addig, amíg a republikánus kormány jónak nem látta újra feltámasztani. A neokonzervatívok úgy érveltek, hogy a tömegpusztító fegyverek korában egy terrorista csoport borzasztó kárt tud okozni az Egyesült Államoknak, mivel az ország a problémát nem tudja tradicionális módon kezelni, egyszerűen azért, mert ezek a csoportok nem tartoznak hivatalosan semmilyen országhoz.33 Ezen túl, ezek a nem állami szereplők irracionálisak, és a diplomácia hagyományos csatornái és módszerei esetükben nem működnek. Az Egyesült Államok éppen ezért tette nyilvánvalóvá, hogyan kezeli a helyzetet: „Minden nemzetnek és régiónak most kell meghoznia a döntést. Vagy velünk van, vagy a terroristákkal."34 És azok, akik menedéket adnak terroristáknak sem járnak jobban.35 A kormányzat úgy döntött, hogy a legmegfelelőbb válasz a tömegpusztító fegyverek lehetséges alkalmazásában rejlő kihívásra az, ha megelőzi ezen lehetőség kialakulását.36 A kérdés az, hogy ez a fajta teória „preventív", a vélt vagy valós veszély kialakulása előtti támadást, vagy „ pre-emptive", azaz megelőző csapás jellegű háborút jellemez, amikor már a veszély kézzelfogható. A dilemma szemantikai eredetű. A hidegháború alatt az a hipotézis uralkodott, hogy egy esetleges ellenséges támadás megelőzésére a „pre-emptive" csapás a megfelelő válasz, vagyis nem engedik meg, hogy az ellenség támadjon először, és mindezt a nemzetbiztonság érdekében. Tehát a nemzetközi jogban régen ismert fogalmak szerint építették fel a védelmi stratégiát. A „preventív" csapás a jövőben majd kockázatot jelentő országok elleni támadást jelentett. A Bush-kormányzat összemosta ezt a két fogalmat, és „pre-emptive"-nek nevezte az Irak elleni támadást, holott az valóban „preventív" volt.3/ Egy ilyen fajta katonai akció viszont pont a tetten érhető fenyegetettség hiánya miatt nem lehet nemzetközi konszenzus eredménye, pont ellenkezőleg: jelentős ellenállásba ütközik. Mivel a nemzetközi közösség valóban elutasítólag reagált, az Egyesült Államok újból kijelentette, hogy nem fog „habozni, hogy egyedül cselekedjen, ha ez szükséges".38 Ez a hozzáállás valóban nem váltotta ki az ENSZ tagállamainak támogatását. 2008. tavasz 103
