Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 4. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Füsti Molnár Zsuzsa: Thomas Gomart: franciaország oroszpolitikája: véget ért egy ciklus? (La politique russe de la France: fin de Cycle?, Politique étrangére, 2007. 1. sz.)
Folyóiratszemle Thomas Gomart: Franciaország oroszpolitikája: véget ért egy ciklus? (La politique russe de la France: fin de cycle? Politique étrangére, 2007. 1. sz.) r Ú gy tűnik, hogy Párizs oroszpolitikája új fejezethez érkezett. 1998-ban Franciaország és Németország a jekatyerinburgi háromszög létrehozásával az átmenet nehéz időszakát élő Oroszország különleges helyzetét ismerte el, és bízott abban, hogy elegendő húzóerőt tud kifejteni a Nagy Európa-gondolat stabilizációjához. Nyolc évvel később azonban ez a helyzet megváltozott. Oroszország nagymértékű gazdasági növekedése és hatalmi vágya nemzetközi ambícióiban is tükröződött, és már nem kért a gyámkodásból. Az orosz külpolitikában manapság az az irányvonal érvényesül, amely nagymértékben negligálja a példája erejével rá már nem ható Nyugatot: Moszkva a saját ritmusa szerint akar fejlődni, külföldi modell nélkül, és autonóm hatalmi pólusnak tekinti magát. Partnereihez hasonlóan Párizs politikája a putyini Oroszország ellentmondásos értelmezésében gyökerezik, amely egyaránt felfogható a fejlődésben lévő demokrácia rendszereként és hanyatlóban lévő önkényuralmi rendszerként is. Az ambivalenciát tovább növeli az a tény, hogy Párizs olyan országgal hirdetett meg stratégiai partnerséget, amely alapvetően taktikai viselkedést mutat fel. A francia külpolitikában Oroszország megítélésében hat irányvonal különíthető el. Ebből három nyílt kritikát fogalmaz meg az orosz rendszerrel szemben: az emberi jogok védelmezői a szabadságjogok háttérbe szorulása miatt aggódnak, a „nagyrusszizmustól" tartók a nacionalizmus fellángolását tapasztalják, a kétértelmű jelenségekre figyelők pedig a fegyverkezéstől félnek. A másik három irányzat Oroszország pozitív stabilizációját hangsúlyozza. Az első szerint Oroszország nagy ország és stratégiai partner, a második szerint Oroszország erős növekedést mutató feltörekvő piac, a harmadik pedig Putyinban az orosz érdekek elszánt védelmezőjét látja, aki De Gaulle-hoz hasonlóan nemzeti függetlenségi politikát folytat. Ezek a nézetek Putyin személyisége kettős értelmezésének fényében alakultak ki. Az orosz elnök egyrészt felfogható csekistaként: ebben az esetben az orosz rendszer hanyatlásra van ítélve; másrészt gaulle-istának is tekinthető, s ha ez utóbbi megítélés igaz, Oroszország a felemelkedés útját járja. Ez utóbbi irányzat Putyinban De Gaulle-t látja viszont, aki az államhatalom megerősítésén fáradozik, és hazafias reformátorként a nemzeti függetlenség politikáját folytatja. Ez az irányzat az algériai és a csecsenföldi helyzet között is párhuzamot von. Annyiban szorul helyreigazításra, hogy a nemzeti függetlenségre való törekvés már az 1990-es években is megjelent, és Putyint végső soron Jelcin klánja emelte hatalomra azért, hogy érdekeit 2007. tél 343
