Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 4. szám - ÁZSIAI VÁLSÁGÖVEZET - Katona Magda: Hat évvel a bonni konferencia után: merre tart Afganisztán?
Hat évvel a bonni konferencia után: merre tart Afganisztán? Az alkotmány kétkamarás parlamentet és erős elnöki hatalmat ír elő. Az elnöki rendszerrel szemben nincs egyensúly. Nincs hatalommegosztás a törvényhozó és végrehajtói hatalom között. Sem a parlamentnek sem a tartományi tanácsoknak nincs tényleges súlya. A felsőház tagjainak egyharmadát, a bírákat, a fegyveres testületek vezetőit az elnök nevezi ki, aki egyben a fegyveres erők főparancsnoka. Az elnök a saját maga által összehívott nemzetgyűlésnek, a Lója Dzsirgának tartozik felelősséggel. Törvényhozó hatalma a kétkamarás parlamentnek van. A parlament csak beszámoltathatja a kormánytagokat és jóvá kell hagynia az elnök által kinevezetteket. Egyet nem értés esetén az elnöki szó dönt. A parlament nem nyújthat be kormánytagok ellen bizalmatlansági indítványt és nem szavazhatja le őket.17 Neuralgikus pont a nemzeti nyelv kérdése. Az új alkotmány - ellentétben az 1964-es alkotmánnyal, amely szerint a pastu a nemzeti és hivatalos nyelv, míg a dari csak hivatalos nyelv - nem rendelkezik államnyelvről. Az országban két hivatalos nyelv van, a pastu és a dari - állapítja meg. Bármely más, az országban beszélt nyelv, így a felsorolásban szereplő üzbég, türkmén, beludzs, núrisztáni nyelvek oktatásban és törvényes használatát ott kell biztosítani, ahol illető nemzetiség többséget alkot. Bármely kisebbségi nyelv kulturális, média és törvény előtti használata szabadon megengedett. Mindazonáltal egyetlen nemzetiségi tannyelvű iskola sem épült, egyetlen üzbég, türkmén, beludzs, kamdesi vagy más nyelvű törvényszéki tolmács sem működik. Mindössze a szűk körben hozzáférhető elektronikus médiában vannak nemzetiségi nyelveken műsorok. Ezért a himnusz köré összpontosulnak a viták, amely kizárólag pastu nyelvű, de végül, akárcsak az alkotmányban az országot alkotó nemzetiségek felsorolásánál, szövegében tizenhárom nemzetiséget említ meg.18 Miközben túl sok vitát szenteltek a himnusznak, a legtöbb helyen az infrastruktúra hiányában vagy a felkelők támadása miatt sem a pastunok, sem a legtöbb nemzeti kisebbség nem tudnak anyanyelvükön tanulni. Afganisztán nem Svájc, itt a föderalizmusnak a világ más tájain igen tiszteletre méltó rendszere az ország széteséséhez vezetne. Nazíf Sahránínak és a föderáció más apologetikusainak19 nincs igaza, a térségben nem jöhet létre az autonóm kisközösségek föderációjából Ázsia Svájca, csak káosz és anarchia. A Hindukustól délre a pastunok összefüggő ívet alkotnak és mindenképpen többséget (igaz, a Durand-vonal túloldalán élő testvéreiknek csak alig egyharmadát), - de Afganisztán nem Jugoszlávia, ahol a nagyjából egységes tömbben élő különböző népek több nemzetállamra szétszakadhatnak. Az ütközőállamként mesterségesen összetákolt soknemzetiségű Afganisztán nem fragmentálódhat etnikai államokra, mert a Hindukustól északra egyik nemzetiség sem él összefüggő tömbben. A tádzsik, üzbég, türkmén, hazara és történelmileg kialakult pastun enklávék (nem legújabb kori erőszakos betelepítések!) nem választhatók szét. Nomádok és letelepedett öntözéses kultúrák, hódítók és meghódítottak szimbiózisából alakultak ki, gazdasági létük egymástól függ. Az északi (hazara, núrisztáni, pamíri) tradicionális kisközösségeket nem a centralizált nemzetállam megteremtői, 2007. tél 77
