Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 2-3. szám - IRAK ÉS AMI UTÁNA JÖN - Romsics Gergely: A nemzetközi rendszer Irak után: régi hegemón, új hegemonikus rend
A nemzetközi rendszer Irak után: régi hegemon, új hegemonikus rend jutott a konfliktus révén, és úgy gondoljuk, a költségeit (ember- és presztízsveszteség az aszimmetrikus hadviselés járulékos költségei következtében) meghaladja az a tény, hogy tényleges képességeit (legalábbis egyelőre) meghazudtoló módon sikerült magát a kihívó szerepkörében pozicionálnia. Ez már átvezet minket azonban a harmadik rendszerszintű változónak, a folyamatok jellegének a kérdéséhez. Aligha kétséges, hogy ezeket az iraki konfliktus befolyásolta. Az elemzés korábbi részeit ebben a keretben újra összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a hegemonikus működés folyamatossága és kiszámíthatósága megtört, a hegemón pozíciója védelmezésére szorul, noha a konfliktus elején még úgy tűnt, éppen ezt a pozíciót igyekszik megerősíteni a hegemonikus rend szempontjából egyaránt problematikus energiabiztonságba történő szektorális és a rend határait érintő területi beavatkozással. A hegemonikus rendet jellemző folyamatok megakadása a rendszer normáinak újragondolását teszi szükségessé.42 A fentiekből következően ezt csak egy olyan kettős logika mentén tartjuk elképzelhetőnek, amelyben a hegemón egyfelől az elkötelezettségek nélküli, puszta büntetőjellegű szankciókat preferálja a transzformatív diplomáciával szemben, másfelől azonban hajlandó jelentős kockázatokat vállalni, hogy csökkent cselekvési képességeit és saját önelkötelezés-dilemmáját ellensúlyozza. Jelentős vállalkozásokra tehát sem hazai támogatással, sem nemzetközi szimpátiával nem számol, a transzformativitás lehetőségével szemben elvi okokból pesszimista, és ezért, tömören, inkább kivonul, és ha védekezik, akkor általában csak büntet. Azaz a rend kiterjesztésének és konszolidálásának várható hazai és nemzetközi költségeit saját akciókészségének hangsúlyozásával ellensúlyozza, tehát az elrettentés eszközével él, immár azonban a transzformatív dimenzió nélkül. Ezzel a pesszimista konklúzióval szemben egyetlen - pozitívabb kicsengésű - alternatívát, pontosabban komplementer preferenciát tudunk felsorakoztatni. A fenti okok ugyanis nemcsak a nemzetbiztonsági logikát értékelik fel, hanem a hagyományos diplomáciának a koncessziókban gondolkodó paradigmáját is, mint a költségcsökkentés másik lehetőségét. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a partnerországok a jövőbeni válságok bekövetkezésekor hitelesen tudják biztosítani támogatásukról a hegemónt a rend fenntartása érdekében, úgy az preferálni fogja az engedményeket a harmadik országok felé. A diplomácia logikájának érvényesülése lényegében a credible commitment-dilemma sikeres kezelésétől függ. Egyszerűen belátható, hogy a jelenben kielégítő kompromisszumos megoldások csak akkor valóban elfogadhatók, ha a jövő árnyéka nem valószínűsít újabb, a konfliktus alternatív (például erőszakos) rendezésével egyenlő vagy még nagyobb költségeket. Ez pedig csak akkor állhat fenn, ha a kompromisz- szumos rendezés a jövőben várható költségekre nézve hiteles tehermegosztásra vonatkozó (burden-sharing) elkötelezettséget tartalmaz, vagy a másik fél vállal tagságot a saját kifizetéseit alapvetően módosító és ezek következtében magas kilépési költséggel járó intézményekben.43 Hozzá kell ehhez tenni, hogy a jövő (vagy éppen a jelen) hori2007. nyár-ősz 23
