Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 2-3. szám - IRAK ÉS AMI UTÁNA JÖN - Romsics Gergely: A nemzetközi rendszer Irak után: régi hegemón, új hegemonikus rend
Romsics Gergely ben a tagság többé-kevésbé objektív kritériumok függvénye.23 Ez nem jelenti azt, hogy minden kooptált tagnak azonos kritériumokat kell teljesíteni, azt azonban igen, hogy bizonyos elegendő feltételeknek meg kell felelniük. Ebben a komplex feltételrendszerben kétségtelenül elmosódnak a határok az Egyesült Államok érdekeinek kiszolgálása és az amerikai érdekektől függetlenül is elgondolható intézményi normák között. A „szövetséges" Szaúd-Arábia erre csak egy - kétségkívül eklatáns - példa, amely arra is felhívja a figyelmet, hogy általánosságban megállja a helyét az a pusztán józan észszel is belátható várakozás, mely szerint a rend azon tagjai, amelyek különösen fontos, stratégiai hozzájárulást tesznek hozzá, jelentősebb normaszegéseket követhetnek el retorziók nélkül. Rijádnak a nagyjából energiabiztonságnak nevezhető közjószág termelésében elfoglalt központi helye, az egész rend és az Egyesült Államok ráutaltsága erre a public goodra, és így a szaúdi kormányzatra, evidens módon összefügg az amerikai toleranciával a rendszerrel szemben. Az is igaz ugyanakkor, hogy ez a tolerancia sem korlátlan, amint azt a 2001 után érzékenyebbé és egyszerre homogenizálóbbá váló amerikai külpolitika „demokratikus leckéztetései" is megmutatták. Aligha praktikus egyetlen sémát ráhúznunk a hegemonikus rend egészére: látható, hogy komplex és rugalmas törvényszerűségek által működtetett rendszerről van szó. Még egy különbséget fontos tenni konfliktus és konfliktus között. Az amerikai hegemónia rendszere intézményi szempontból sem homogén. A belső kör hasonló társadalmi és politikai renddel bíró államokat tömörít csak, melyekkel az amerikai diplomácia másképpen tárgyal. Itt a strukturális hasonlóság a kooperáció kulcsa, amely a viták eszkalálódásának leghatékonyabb gátló eszköze. Ennek az a következménye, hogy ezek a viták rendkívül gyakoriak is lehetnek (egy időben futhat például az EU-val a vita a kiotói egyezmény ratifikálásáról, az acélipari exportkvótákról és a repülőgépgyártás, illetve a mezőgazdaság szubvencionálásáról), ezek nem válnak a hegemonikus rendet destabilizáló elemekké. (Egyéb súlyos, a fenntartható fejlődéssel és a gazdasági növekedéssel összefüggő következményeik ugyanakkor lehetnek.) Minőségileg más, amikor Washington úgy ítéli meg, hogy a rend fenntartása forog kockán, és az európai államok ilyen kérdésben nem hajlandók együttműködni (mint történt az iraki beavatkozás kapcsán). Ez már alapjában veti fel a hegemonikus rendben betöltött úgynevezett responsible stakeholder, azaz „felelős társtulajdonos"-dilemmát. Ennek lényege, hogy a rend előnyeit élvező aktorok hajlandók-e megfelelő költségeket vállalva befektetéseket tenni a rend fenntartásába. Ez a komoly múltra visszatekintő dilemma a hatvanas években az európai államok önálló diplomáciai kezdeményezéseiből és a kollektív biztonsághoz tett hozzájárulásuk szűkösségéből fakadt, ma sok szempontból ugyanezt tapasztaljuk, csak a szovjet fenyegetés helyére kerültek más, diverz kockázatforrások. Ennek a kétféle konfliktusnak is van struktúrája: egészében véve a hegemonikus rend intézményein belül (például és mindenekelőtt a WTO-ban), azaz szabályozott környezetben legitim bármilyen érdekellentét képviselete, ám poli16 Külügyi Szemle
