Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2007 (6. évfolyam)
2007 / 1. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Mueller, John: Eltűnnek a háborúk? (Füsti Molnár Zsuzsa)
Folyóiratszemle Ez a háború is területszerző célokból robbant ki - Hitler keletre akarta kiterjeszteni a német „életteret", Mussolini Afrikában és a Balkánon, Japán pedig Kelet- és Délkelet-Ázsiá- ban kívánt területeket hódítani -, ezért 1945-ben a „béke építői" egyszer és mindenkorra rögzíteni akarták a nemzetközi határokat, így az ENSZ az erőszakkal vagy fenyegetéssel történő határmódosítást elfogadhatatlannak nyilvánította. A második világháború után még jelentős gyarmatbirodalmak léteztek, és a hidegháború is kezdetét vette, ez a folyamat mégis jól működött, és az erőszakos határmódosítási kísérletek száma erőteljesen csökkent. Kuvait Irak által 1990-ben történő lerohanása volt az egyetlen eset, amikor egy ENSZ-tagállam megpróbált magába olvasztani egy másik országot. 1945 és 1989 között a fejlett országok alkalmanként gyarmati háborúkba vagy a hidegháborúval kapcsolatos háborúkba bocsátkoztak, azonban lényegében mégsem háború útján rendezték az egymás közötti vitáikat. A huszadik század végén Mary Kaldor abban reménykedett, hogy „az államok közötti háború barbársága talán már a múlté". A hidegháború után az államok újfajta (diplomáciai, gazdasági, társadalmi) eszközöket dolgoztak ki egymás közötti kapcsolataik rendezésére, emellett azonban a fegyveres erő megfontolt alkalmazását lehetséges eszközként figyelembe vették. A háborúban rejlő problémát nem magában a háború intézményében látták, hanem annak következményeiben. A nemzetek közötti háború még valamelyest ellenőrzés alatt volt tartható, ám a halálos áldozatok és a pusztítás mértékét tekintve két egyéb tényező került előtérbe a huszadik században. Az első a polgárháború, amely napjaink uralkodó háborús formája. Az 1990-es évek végén a polgárháború keretein is néha túllépő háború a Kongói Demokratikus Köztársaságban mintegy hárommillió ember halálát okozta, lényegében a háborúval összefüggő éhínségek és betegségek miatt. A második tényező az egyes kormányok által követett politika. A huszadik században több ember halálát okozta saját országának kormánya, mint az összes háború együttvéve. Az 1990-es években a ruandai kormány módszeres irtóhadjáratában félmillió, a tuszi kisebbséghez tartozó ember lelte halálát. Ugyanígy az észak-koreai rendszer halálra éheztetett polgárainak a számát egyesek kétmillióra becsülik. Elméletileg a nemzetközi közösség nincs igazán felkészülve a polgárháborúk megoldására vagy a pusztítást okozó kormányok megfékezésére, ám a fejlett országok együttműködhetnek e problémák megoldásában. Az utóbbi években az ENSZ Biztonsági Tanácsa kidolgozta a törvényes lehetőségét, hogy az ilyen esetekben fel lehessen lépni. A hidegháború óta a fejlett országok többször is bebizonyították, hogy készek fegyveres erőt alkalmazni más országokban a nekik elfogadhatatlannak tűnő helyzet megváltoztatására. Ilyen beavatkozásra került sor például 1989-ben Panamában, 1991-ben Kuvaitban és Irakban, 1992-1993-ban Szomáliában, 1994-ben Haitin, 1995-ben Boszniában, 1999-ben Koszovóban, 2001-ben Afganisztánban és 2003-ban Irakban. Az iraki eset kivételével viszonylag csekély költséggel és emberáldozattal jártak ezek a beavatkozások, ezenkívül legitimnek és törvényesnek ismerték el őket. Kofi Annan, az ENSZ akkori főtitkára a koszovói események kapcsán elmondta, hogy „szükség van a 2007. tavasz 203
