Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Tálas Barna: Kína - a 21.század leendő hiperhatalma
Tálas Barna gezték, hogy az Egyesült Államok a jövőben is Tajvan rendelkezésére fogja bocsátani mindazokat a védelmi eszközöket, és olyan mennyiségben, amelyek szükségesek lehetnek Tajvan önvédelmi képességének fenntartásához. Azt is leírták ebben a törvényben, hogy az Egyesült Államok ellen fog állni az erő vagy a kényszer minden formájának, amely veszélyeztetné Tajvan népének biztonságát, társadalmi vagy gazdasági rendszerét. Ezzel a washingtoni kormány tulajdonképpen felhatalmazta magát arra, hogy bármikor beavatkozzék Kína belügyeibe, amennyiben az a KNK és Tajvan között az elmúlt fél évszázadban kialakult status quo megváltoztatására irányulna. A tajvani politikusok egyelőre nem hajlandók elfogadni a KNK vezetőinek azt az ajánlatát, hogy az „egy ország, két rendszer" Teng Hsziao-ping-i formula alapján tárgyaljanak a két országrész egyesítéséről, mégpedig azzal az érveléssel, hogy Tajvan - Hongkong és Makaó korábbi nemzetközi jogi helyzetétől eltérően - nem egy idegen hatalom gyarmati területe, hanem egy önálló politikai entitás. Ezért Tajvan nem kíván a KNK különleges közigazgatási területe lenni, még abban az esetben sem, ha társadalmi berendezkedését - sőt saját hadseregét is - ötven évig változatlanul megőrizheti. Ezen a helyzeten persze később, a KNK nevének a megváltoztatásával is változtatni lehetne, amennyiben például Kína idővel és az egyes országrészek, illetve régiók önállóbbá válásával - például Kínai Szövetségi Köztársaság néven - szövetségi állammá alakulna át. Az Egyesült Államoknak jól jön a tajvani kérdés rendezetlensége, mert így politikailag bizonyos mértékig sakkban tudja tartani Kínát, miután erre gazdaságilag már egy jó ideje nem nagyon van lehetősége. Az amerikai politikusok jól tudják, hogy Kína hiperhatalommá válása egyben az USA egyedüli globális szuperhatalmi státusának a végét is jelenti, s ezért a jövőben is mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy ennek bekövetkeztét a maguk részéről minden lehetséges módon hátráltassák. 3. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy Kína hiperhatalommá válása nemcsak az Egyesült Államoknak, hanem e hatalmas, kontinensnyi ország néhány nagyobb (például India, Japán, Oroszország) és néhány kisebb (például Korea, Malajzia, Mongólia, Nepál, Pakisztán, Vietnam) szomszédjának is gondot okoz. India egyelőre inkább csak felzárkózó versenytárs, több kiegészítő, komplementer tényezővel, amely csak a 21. század második felében kezd majd szintén globális hiperhatalommá válni. Japánnak előbb vagy utóbb választania kell, hogy továbbra is az Egyesült Államok szövetségese maradjon-e, vagy a kelet- és délkelet-ázsiai gazdasági közösség vezető hatalmának, Kínának a szövetségesévé váljon. Mindkettő mellett és ellene is szólnak érvek, illetve ellenérvek, de a jövőre nézve erősebbnek tűnnek azok az évezredes civilizációs és kulturális hagyományok, amelyek inkább összekötik, mintsem szétválasztják a két országot, amelyek egyébként is csak az 1894-95-ös japán-kínai háború után, és különösen 1937 és 1945 között váltak ádáz ellenségekké. Oroszországnak az a fő dilemmája, hogy ma miként viszonyuljon az 1960-as években egyre inkább elmérgesedő kínai-szovjet ideológiai és politikai vitákból végeredményben győztesen kikerülő kínai kommunista vezetők utódjaihoz, mi64 Külügyi Szemle
