Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Tálas Barna: Kína - a 21.század leendő hiperhatalma
Kína -a 21. század leendőhiperhatalma tatúra jellegének hangsúlyozása mellett, s csak 1953 nyarán - pár hónappal Sztálin halála után - kezdett beszélni a szocializmushoz vezető átmeneti időszak „általános irányvonaláról", a szocialista iparosítás és az úgynevezett szocialista átalakítások szükségességéről, valamint az átmeneti időszak hatalmi formájának proletárdiktatúra jellegéről. Mao ugyanis hamar felismerte, hogy Sztálin halála után nincs más olyan nagy formátumú forradalmi vezető és marxista-leninista ideológus, aki átvehetné a szocialista tábor és a nemzetközi kommunista mozgalom vezetését, mint ő, a KKP és a KNK első számú vezetője. Ehhez azonban Kínában már nem valamiféle sajátosan kínai új-demokráciát, hanem igazi szocializmust és kommunizmust kell építeni, mégpedig mindenkinél „nagyobb méretekben, gyorsabban, jobban és gazdaságosabban" (duó, kuai, hao, sheng), s ezzel már készen is volt a szocializmushoz és a kommunizmushoz vezető átmeneti időszak „új általános irányvonala". Ekkor tulajdonképpen jól jött neki a „szocializmus alapjai lerakásának" Sztálin által kidolgozott antimarxista kritériumrendszere, mivel e felfogás alapján 1957 végére már Kínában is „lerakták a szocializmus alapjait". Ez az „új általános irányvonal" egészült ki 1958-ban a nagy ugrással és a népi kommunákkal, és vált a KKP hírhedt három vörös zászló politikájává. Ettől a stratégiai irányváltástól kezdve azonban Mao Ce-tung egyre önteltebbé, türelmetlenebbé, ellentmondást nem tűrővé vált, és Kínát - néhány évi ugrásszerű fejlődéssel -a szocialista és kommunista társadalom építésének mintaországává kívánta tenni. Maga pedig - talpnyalói körében - egy ideig a szocialista tábor, a nemzetközi kommunista mozgalom, a nemzeti felszabadító mozgalmak elhivatott vezetőjének a szerepében tetszelgett. Azt gondolta, ha sikerül magát e tábor és e mozgalmak megfellebbezhetetlen tekintélyű vezetőjeként elfogadtatnia, akkor - Sztálinhoz hasonlóan - alárendelheti ezeket a legnagyobb népességű, legforradalmibb, de legelmaradottabb szocialista ország, Kína érdekeinek, és attól kezdve a Kínához való viszony lesz az internacionalizmus próbaköve. Ezek az ábrándjai azonban hamarosan szertefoszlottak, amikor 1960-ra a három vörös zászló politikája minden tekintetben csődöt mondott, és az országot „három év keserves munka" után nem „tízezer év boldogsággal", hanem három évig tartó pusztító éhínséggel „jutalmazta meg", ami legkevesebb harmincmillió kínai életébe került. Valójában a fent ismertetett stratégiai irányváltással véget ért Mao Ce-tungnak a kínai történelemben játszott pozitív szerepe, mert ezt követően - egyre erősödő személyi kultuszát kihasználva - könyörtelen és voluntarista politikájával már csak nagyhatalmi ábrándjait kergette. Életének utolsó húsz évében Mao - példaképéhez, Csing Si Huang- tihoz hasonlóan - a „nagy ugrással" és utána a „három keserves évvel", valamint a tíz éven át tartó nagy proletár kulturális forradalommal mérhetetlen szenvedéseket okozott a jobb sorsra érdemes nagy kínai népnek. E nép nagy szerencséjére azonban Mao halála után egy olyan kivételes gyakorlati érzékkel, valamint szervezői és vezetői képességekkel rendelkező veterán forradalmár került a KKP élére, akinek sikerült kivezetnie Kínát az egyre mélyülő társadalmi-gazdasági válságból és politikai zűrzavarból. Ez a 2006. tavasz-nyár 33
