Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Tálas Barna: Kína - a 21.század leendő hiperhatalma
Tálas Barna kiterjesztették a hatalmukat az egész birodalomra, sőt újabb területeket is elfoglaltak. A mandzsu uralkodók elsajátították a kínai nyelvet és szokásokat, miközben a korábbi dinasztiák legrosszabb konzervatív hagyományait vették át, és Kínát igyekeztek elszigetelni a „barbár" külvilágtól. A Csing-dinasztia hatalomra kerülését követően, két évszázad múlva - a császári udvarhoz tartozók kivételével - a mandzsu lakosságot már csak családneveik alapján lehetett megkülönböztetni a kínai etnikumú lakosságtól, annyira asszimilálódtak a többség nyelvéhez és szokásaihoz. Kína újkori történelme valójában az 1839-1842 közötti első ópiumháborúval kezdődött, amikor is a nyomasztó technikai fölényben lévő angol hadihajók megsemmisítő csapást mértek az elavult kínai flottára és a gyakorlatilag védtelen kikötőkre, s 1842-ben szokatlanul megalázó békeszerződés aláírására kényszerítették a császári kormány képviselőit. A nankingi szerződés értelmében Kína kénytelen volt átengedni az angoloknak a Gyöngyfolyó torkolatában fekvő kis szigetet, Hongkongot, és - Kanton mellett - még négy további kikötővárost (Hsziamen, Fucsou, Ningpo, Sanghaj) megnyitni az angol kereskedők előtt. Emellett a kínai kormány 21 millió ezüstdollár hadisarcot is fizetett, és beleegyezett, hogy megszünteti a kantoni kínai kereskedők hivatalos szervezetének, a Kohongnak a kereskedelmi monopóliumát. 1843-ban újabb szerződést írtak alá, amelyben először rögzítették a területenkívüliség jogát (a brit alattvalókra nem vonatkoztak a kínai törvények) és a legnagyobb kedvezmény elvét. A konzuli bíráskodás bevezetésével és az első koncessziós területek létrehozásával megnyíltak az első kapuk, amelyek lehetővé tették a nyugati államoknak, hogy gazdasági és katonai fölényüket kihasználva egyre nagyobb befolyásra tegyenek szert Kína felett, és hogy mind jobban korlátozzák az ország függetlenségét és szuverenitását. A következő években a mandzsu uralmat az ország jelentős területeire kiterjedő felkelések (például az 1850-1864 közötti úgynevezett tajping felkelés vagy tajping forradalom), valamint a külföldi hatalmak újabb katonai támadásai és követelései olyan mértékben meggyengítették, hogy azon már a kormány által az 1860-as évektől kezdve bevezetett különféle „önerősítő" intézkedések sem változtattak érdemileg. A világfejlődés perifériájára szoruló Kína csak a 19. század végén és a 20. század elején kezdett felébredni a tespedés évszázados álmából, és keresni a helyét a modern világban. Ehhez az ébredéshez az utolsó lökést az 1894-95-ös japán-kínai háborúban elszenvedett csúfos vereség adta meg, amelynek következményeként Japán megszállta a korábban kínai befolyás alatt álló Koreát és az akkor már a Kínai Birodalom részét képező és döntően kínai lakosságú Tajvan szigetet. A kínai reformerek először - Japánhoz hasonlóan - a felülről bevezetett császári rendeletekkel akarták az ország modernizálását beindítani, és ezekhez sikerült is megnyerniük a fiatal Kuanghszü (1871-1906) császár hozzájárulását. A „száznapos reform" azonban meghiúsul az anyacsászárné, Ce-hszi (1835-1908) ellenállása és az egyik „reformer", Jüan Si-kaj (1858-1916) tábornok árulása miatt. Ez után a zűrzavar még nagyobb lett az országban. 1900-ban kitört a boxerlázadás, amely a nevét az Igazságot és Békét Teremtő Ököl Társasága (]i Ho Tuan) 22 Külügyi Szemle
