Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Gecse Géza: Régi és új elemek az orosz külpolitikai gondolkodásban Gorbacsovtól Jelcinig
Geese Géza Párhuzamot vont „Moszkva és Berlin zsenialitása" között - erénynek tudva be, hogy mindkét állam „etnikai alapszövete" kevert. Sztronyin nem tekintette erénynek, hogy Oroszországban önkényuralom van, ezt a tatár hódítás következményének, „kényszerű örökségének" tartotta. Világképében nem jutott olyan jelentős szerep a szláv népeknek, mint a pánszlávizmus etnocentrikus változatának híveinél. O „a világuralom szükségszerű megszerzése felé vezető úton" elsősorban az orosz állam erejére kívánt támaszkodni, és mint valami mellékes tényezőt említette: „Bizonyára harcaink közben eredeti célkitűzéseinken túl jutunk... a Kárpátok, a Duna, a Rajna mögé... el egészen az Atlanti-óceánig.'41 A geopolitika megjelenése Európában A klasszikus geopolitika megalapítói: a brit Sir Halford J. Mackinder, a svéd Rudolf Kjellén, a német Friedrich Ratzel és a francia Vidal de la Blache a XIX. és a XX. század fordulóján jelentették meg alapműveiket, amelyekben a földrajzi környezet és a politika viszonyára vonatkozóan állapítottak meg törvényszerűségeket.42 A magyarul megjelent orosz geopolitikai szöveggyűjteményt egy éve összeállító Ljubov Siselina szerkesztő bevezető soraiban a következő megállapítással találkozunk: „A nemzetpolitika az orosz geopolitika egyik központi témája.'43 A mondat megfordítva sokkal pontosabban adja vissza a valóság lényegét: „A geopolitika az orosz nemzetpolitika egyik központi témája." Ez a megállapítás napjaink Oroszországára még a múlt század tapasztalatainál is jobban illik. Klasszikus orosz geopolitika A századforduló utáni Oroszországban Venyiamin Szemjonov-Tyan-Sanszkij egyike volt azoknak, akik nagy szakértelemmel hódoltak e diszciplínának, és megállapításai - annak ellenére, hogy 1915-ben jelentek meg - ma is időszerűek. Részletesen ismerteti az orosz Távol-Kelet etnikai értelemben vett sérülékenységét,44 illetve arra talál „meggyőző" érveket, hogy miért van szüksége Oroszországnak Konstantinápolyra, valamint a tengerszorosokra. Ez a szinte már-már monomániás hevület Dosztojevszkijtől kezdve csaknem mindegyik orosz szerzőre jellemző, és mint alapjában véve pánszláv programmal csak az első világháborús vereség után számolnak le vele az eurázsiai iskola képviselői. A cári rendszer bukása és a bolsevik Oroszország megszületése nélkül aligha került volna erre sor. A bolsevikoknak azért nem kellett ezzel a külpolitikai irányzattal „bíbelődniük", mert az első világháború után büszkén vallották, hogy semmi közük a cári Oroszország külpolitikai hagyományaihoz,45 ők az egész világon fogják megvalósítani a proletárdiktatúrát. Ivan Szolonyevics, Pjotr Szavickij, Nyikolaj Trubeckoj, Georgij Vernadszkij és Lev Gumiljov viszont kivétel nélkül a bolsevizmus mint politikai rendszer ellenségei voltak. A Szovjetunióból 1922-ben kiutasított monarchista Ivan Iljin például így vall erről: 198 Külügyi Szemle
