Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - ELMÉLET - Marton Péter: Államkudarcok, elrettenthetetlenség, ellenséges hátországok - Empirikus felfedezőúton Cooper világaiban
Államkudarcok, elrettenthetetlenség, ellenséges hátországok A továbbiakban mindezek fényében - tehát nem állítva, hogy egészen újszerű, csupán hogy viszonylag alulexponált problémáról van szó - néhány egyéb példa következik az elrettenthetetlenség jelentkezésére, ezúttal a hidegháború utáni másfél évtizedből, alapvetően időrendi sorrendben haladva, bár ez teljes következetességgel nem lesz lehetséges. Törökország vs. PKK. Helyszín: Észak-Irak/Iraki Kurdisztán. Vizsgált időszak: 1991-1997 (1984-1997) A vizsgált időszakban Törökország folyamatosan katonai megoldást (is) keresett a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) erőivel szemben.14 A PKK-ra stratégiailag meghatározó jelentőségű csapást kívánt mérni, és ennek érdekében igyekezett megfosztani észak-iraki hátországi bázisaitól, illetve minden potenciálisan onnan érkező támogatástól. Hogy e célját megvalósítsa, a vizsgált időszakban egyfelől a bagdadi hivatalos iraki kormányzat, azaz a Szaddám Húszéin vezette rezsim, másfelől a két iraki kurd párt/milícia, a Kurdisztáni Demokrata Párt (Kurdistan Democratic Party, KDP) és a Hazafias Kurd Unió (Patriotic Union of Kurdistan, PÚK), azaz két nem állami szereplő lépéseit kellett a maga számára megfelelő irányban befolyásolnia. Az elrettenthetetlenség problémája nagyon korán jelentkezett, már a nyolcvanas években. Irak Irán elleni háborújában csapatainak jelentős részét az iráni határ déli szakaszain kellett hogy összpontosítsa, ami az Irán által is támogatott kurd felkelőknek lehetőséget adott hadműveleteik kiterjesztésére. A destabilizálódó Észak-Irakot már 1984-től kezdve hátországként használta a Törökországban betiltott PKK. Ennek nyomán Törökország és Irak között kétoldalú megállapodás született, melyben Irak megengedte, hogy török csapatok iraki területen is üldözhessék a PKK erőit, azaz Bagdad de facto feladta vagy delegálta erőszak-monopóliumát Észak-Irak felett. A háború végén, nem utolsósorban a véres Anfal hadművelet eredményeként Irak helyreállította uralmát a területek felett, és ezt Ankara megkönnyebbüléssel fogadta. A PKK azonban igazán 1989 után erősödött meg, ekkoriban jelentős mértékben fokozta tevékenységét, az 1991-es öbölháború pedig új lehetőséghez juttatta Észak-Irak- ban, miután Bagdad feladta ellenőrzését a kurd tartományok felett. 1997-ig használta hátországként a PKK ezt a vidéket, illetve fegyveresei a török kormánnyal kötött 1999- es tűzszüneti megállapodás nyomán is nagyrészt ide húzódtak vissza, becslések szerint körülbelül ötezren.15 Robins megállapítja, hogy ez alatt az idő alatt Törökország nem volt képes igazán koherens politikát felmutatni Eszak-Irak irányában, főként inkompatibilis biztonsági igényei miatt. Egyrészt el akarta kerülni, hogy Irakban oly mértékig romoljon a helyzet, hogy jelentős kurd menekültáradat induljon el irányában, másrészt nem kívánta egy olyan kurd autonómia (vagy akár független állam) létrejöttét, amely lázító példá2006. tavasz-nyár 145
