Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Gergely Attila: A "japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig
Gergely Attila hatóságának, a belső erőkből való folyamatos megújulás képességének vagy az arra való képtelenségnek a feltételeiben keresendő. Bármilyen „sikeres" lehet is egyes versenymezőnyökben, amennyiben saját problémáit nem tudja saját erőivel megoldani (Japán adott történeti esetében: a sodródással szemben nem tud belső rendjében hatékony ellensúlyt állítani54), indokolttá (vagy éppen elkerülhetetlenné) válhat a belsőleg hiányzó (részben az adott berendezkedés „sikereként" kiiktatott) ellensúlyok külső erőfeszítéssel történő pótlása, illetve az ezek kifejlesztésében való közreműködés (a külső erőforrások igénybevételével történő intézmény- vagy nemzetépítés) - de csak úgy és addig, ahogyan és ameddig a beavatkozás valóban ezt szolgálja.55 • Mindez a funkcionális kritériumok elégtelenségére is rávilágíthat, a pusztán technikai értelemben vett „siker"-, vagy „kudarc"-fogalmak meghaladásának követelmé-nyét is magában hordozza. A megújulás képességének vagy e képesség hiányának éppen úgy megkerülhetetlen normatív összetevői vannak, miképpen a beavatkozás sem igazolható pusztán instrumentális érvekkel. Ahogyan egy állam sikerét vagy kudarcát nem lehet csak azzal mérni, hogy egy adott területen „gondoskodni tud-e bizonyos szolgáltatásokról", úgy a nemzetépítési politika legitimálásához sem lehet elegendő kijelenteni, hogy azért kell akár „kudarcot valló", akár „sikeres" államok esetében beavatkozni, „mert az ilyen rezsimek egyszerűen fenyegetést jelentenek az amerikai érdekekre nézve".56 A „japán párhuzam" boncolásának eredményei arra utalnak, hogy egyfelől az államkudarc, illetve az államsiker általánosabb fogalmainak kidolgozásához egy ponton túl nélkülözhetetlen a pusztán funkcionális megkülönböztetésekre és technikai ismérvekre szorítkozó meghatározások meghaladása, a normatív kritériumok bevezetése; másfelől következményeik teljesebb perspektívájában a nemzetépítési beavatkozások sem ítélhetők meg kizárólag valamiféle technikai hatékonyság mércéi szerint, sem az „épített", sem az „építő" államokra vagy nemzetekre gyakorolt hatások tekintetében. A katonai hódítások idején Japánban az „életszínvonal" széles körben emelkedett, ami hozzájárult a háború tömegtámogatásához, de ettől az utóbbi nem vált a demokratikus fejlődés (egyáltalán a fejlődés) bizonyítékává. Nem kevésbé a normatív szempontok figyelembevétele mellett szól, hogy nem lehet mindent csak külső erőkkel biztosítani - a külső feltételek és kényszerek elmúltával az eredmények tartósak, valóban fenntarthatok csak annyiban lehetnek, emennyiben belső fedezettel bírnak. A normatív tényezők szerepének és autonómiájának elismerése a sikeres „exit-stratégiának" is a feltétele. Összefoglalva, a fentiek figyelembevételével valószínűsíthető, hogy a „japán párhuzam" vizsgálata az államkudarcról/sikerről, illetve a nemzetépítésről folyó vitát több vonatkozásban előbbre viheti: 1. szemléltetheti, hogy nem elszigetelten, mintegy önmagukban vett „kudarcuk" vagy „sikerük" az, ami egyes államok részéről a nemzetközi 104 Külügyi Szemle
