Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2006 (5. évfolyam)
2006 / 1-2. szám - TÁVOL-KELET - Gergely Attila: A "japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig
A „japán párhuzam" - amerikai nemzetépítés Japántól Irakig volt köszönhető. Ezek között említhető a felvilágosult politikai vezetés, Európában a Marshall-terv, Japánban a koreai háború által lendületbe hozott „gazdasági csoda", valamint a demokratikus kormányzás bármennyire törékeny, de mégiscsak létező előzményei mindkét országban. A japánok és a németek tehetségesek, újításra képesek és technológiailag előrehaladottak voltak 1945-ben, akikkel politikai rendszereik visszaéltek, és akiket a háború szétmorzsolt. De megvolt bennük a gazdasági újjáépítés képessége és az alapos törekvés arra, hogy a múltat maguk mögött hagyják. Alig vették le az elsötétítő papírt az ablakokról, mint a történész John Dower írja, japánok milliói határozták el, hogy »az állam diktátumától független életet fognak élni«. Mindezek fölött pedig a szovjetektől való félelem mindkét országban arra késztette a népesség által támogatott vezetőket, hogy az amerikai katonai ernyő alatt keressenek menedéket. [...] A tényleges rehabilitáció azoknak a tényezőknek a kombinációjából származott, amelyeket Clay tábornok mind a japánok, mind a németek esetében »helyreállási képességnek« és a »szovjetektől való félelemnek« nevezett, valamint a kitartó türelemből fakadt, amíg a japánok és németek legyőzték az amerikai uralom iránti sértettségüket és demokráciáikat az 1950-es, 1960-as években a maguk kezébe vették. Ez igencsak messze van attól, amit az akkori történésekről ma képzelnek. A mai, történelmileg járatlan feltevés az, hogy ha a tengelyországok gonosz és erkölcstelen népességeit, amelyek példa nélküli méretekben voltak képesek szörnyű kegyetlenségekre és öngyilkos fanatizmusra, közvetlen és némileg meghosszabbított amerikai vezetés alatt rendes, törvénytisztelő, szinte banális társadalmakká lehetett átgyúmi, akkor miért ne lehetne egy félig Baász-pártosított Irakot. Szaddam végül is inkább demoralizálta, mint fanatizálta népét, így alapvető értelemben Irakot sokkal könnyebben lehet demokratizálni, mint annak idején Japánt és Németországot. Valóban csak arról lenne szó, hogy Iraknak egyszerűen helyre kell állítania a civil társadalom és kulturális pluralizmus erős hagyományait, ahogyan Eric Davis írta, amelyeket 1968-ban a soviniszta pánarab ideológia és a Baász Párt despotizmusa maga alá temetett."41 Porch egy másik cikkében42 olyan történészeket idéz, akik a fenti meglátásokat még találóbban fejezik ki. Például John Gimbelt, aki szerint Németországban „a legtöbb olyasmi, amit az amerikaiak pozitív programként próbáltak előbbre vinni, olyan negatív hatásokkal járt, amelyek messze jelentősebbek voltak, mint a pozitív eredmények"43; valamint Dennis L. Barkót és David R. Gresst, akik így írnak: a két korábbi tengelyhatalom [Németország és Japán] sikeres rehabilitációja kevésbé volt a szövetséges megszállási politika eredménye, mint „egy sor egyéni döntésé és széles társadalmi, gazdasági fejleményeké, amelyek a győztesekre legalább annyira hatással voltak, mint a legyőzőitekre"44. 2004-ben John D. Montgomery és Dennis A. Rondinelli Afganisztán viszonylatában így fogalmaznak a „japán analógiáról": „MacArthur Japánját gyakran idézik, mint a demokratikus nemzetépítés modelljét, mert kimenetelét reményteljes előjelnek tekintik a hasonló körülmények közötti sikerre nézve." De: „Az Afganisztánnal vont párhuzam csak mítosz. Senki nem akar külföl2006. tavasz-nyár 99
