Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - VITA - Jeszenszky Géza: Válasz egy doktrinernek
Jeszenszky Géza ( indokoltnak, sőt lehetségesnek tartó nézetek léteznek itthon, léteznek külföldön, ennek elmaradását fölróják az Antall-kormánynak, ritkábban az Orbán-kormánynak is. E felfogás és a minden vitát kerülő másik véglet között a leegyszerűsítve konzervatívnak nevezett kormányok reálpolitikát folytatva igenis az arany középúton jártak. Érdekes módon a magyar közéletben a nacionalizmus szálkájára olyan kényes Dunay a szomszédoknál a soviniszta gerendákat sem veszi észre. Eredeti írásában odáig ment, hogy külföldön „egyedül Magyarországot tekintették kockázati tényezőnek a térségben," s ezt azóta sem vonta vissza. Nem tudja, hogy Szlovákia és Románia miért maradt ki a NATO-bővítés első köréből? Nyilván tudja, akkor viszont külföldön miért saját hazája politikáját bírálja, ráadásul élesebben, mint itthon? Forráskezelési hiányosságokkal is vádol Dunay. Állításaimat dokumentumokkal tudom bizonyítani, de ő honnan veszi, hogy én Lord Carringtonnak etnikai térképekkel alátámasztva javasoltam a délszláv térség határainak megváltoztatását? Teljesen helyénvaló lett volna ugyan a háborúzó Balkán jövőjével foglalkozó nemzetközi megbízottnak, aki az ottani etnikai viszonyokat kevéssé ismerte és még kevésbé értette, egy bizalmas tanácskozáson a stabilitást esetleg jobban szolgáló javaslatokat tenni, mégis rosszak lehettek Dunay informátorai, mert az általa leírt találkozó és javaslat egyszerűen nem létezett. Magyarország még a Balladur-terv első változatánál is, ami „kisebb határváltozásokat" elképzelhetőnek tartott, óvakodott attól, hogy könnyű támadási felületet kínáljon szomszédjainak. Dunay viszont nem akarja elhinni, hogy Horn Gyula az Országgyűlés külügyi bizottságában (akkor ő volt az elnöke) az ukrán szerződés első tárgyalásakor kifogásolta az úgynevezett területi klauzulát, hogy a két országnak egymással szemben nincs területi követelése, és ilyet a jövőben sem támaszt. A külügyi bizottság 1992. június 3-án tárgyalt először a magyar-ukrán alapszerződés megerősítéséről. Senki nem jelentkezett észrevételre, végül Horn Gyula jelezte: neki van! Idézte a területi követeléseket kizáró 2. cikkelyt, és jelezte, „hasonló ügyben vita folyik a magyar-román alapszerződés kapcsán". Aggodalmának adott hangot, hogy „erre majd hivatkozhat a román fél". Majd így folytatta: „Nem lett volna jobb úgy, hogy a felek a helsinki záróokmánynak megfelelően járnak el? Nem? (Közbeszólások: De igen, támogatjuk.)" A bizottság végül közfelkiáltással elfogta az elnök javaslatát, „hogy vizsgálja meg a Külügyminisztérium a 2. cikkely ezen kitételét, lehet, hogy szükséges kezdeményezni tárgyalást is. Addig nem ajánljuk, hogy a Ház elé kerüljön." (A tárgyalás alatt Horn Hegedűs Istvánnak arra a javaslatára utalt, hogy a szerződést újra kellene tárgyalni az ukránokkal.) Mára jól látható, hogy a Dunay által olyan nagyra tartott három szomszédsági szerződés nem hozott sok hasznot, mert partnereink részéről nem volt mögöttük a szerződés szellemének és betűjének megfelelő politikai akarat. A külföld (Európa Tanács, Európai Unió, NATO) segíthetett volna valódi stabilitást teremteni Közép-Európában, ha ragaszkodott volna saját elvei, konvenciói és feltételei megvalósulásához, de szomorú tapasztalat, hogy beéri az ígéretekkel, a látszat-megoldásokkal. Ebbe a „pragmatikus" Dunay 292 Külügyi Szemle
