Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - KÖNYV ÉS FOLYÓIRATSZEMLE - Szilágyi Imre: Miro Hacek-Drago Zajc (szerk.): Szlovénia az EU-ban: képességek és lehetőségek
Könyvekről lembe vevő) állásfoglalását. A bizottságok ezen ülései nem nyilvánosak. Az országgyűlés csak az EU alapjait érintő változtatások ügyében foglal állást plenáris ülésen. Ilyen plenáris ülést javasolhat a képviselők negyede, az illetékes országgyűlési bizottság vagy az országgyűlés elnökének kollégiuma. Az európai jogrend végrehajtásának biztosítása folyamatába bekapcsolódik az alkotmánybíróság is. Drago Zajc, a Szlovén Politikatudományi Társaság elnöke, az országgyűlés szerepét elemzi, lényegében részletesen bemutatja azt a politikai folyamatot, amelynek eredményeképpen létrejött az Iglicar által összegzett helyzet. Megítélése szerint a szlovén parlament nagyon fontos szerepet töltött be a csatlakozás folyamatában, hiszen valamennyi szlovén tárgyalási pozíciót megtárgyalt és megerősített. Aktívan részt vett saját további (az EU-tagság idején betöltendő) szerepének tisztázásában is, ezzel összefüggésben számos tanácskozást rendezett, ezen kívül pedig törekedett arra is, hogy az állampolgárok minél több információ birtokában dönthessenek az EU-csatlakozás ügyében megtartott népszavazáson. A szlovén alkotmány már említett pontjáról úgy vélekedett, hogy az a magyar és a német megoldáshoz hasonlóan rendezi az országgyűlés és a kormány viszonyát. Az ehhez szükséges alkotmánymódosítást 2003. december 5-én kezdeményezte a kormánypárt frakciója. A benyújtott javaslat azokat a mintákat követte, amelyekben a parlament szerepe általában véve is nagyon erős, döntése az uniós ügyekben politikailag kötelezi a kormányt, és fenntartja magának a végrehajtás ellenőrzése feletti jogot is. Ez azt jelenti, hogy az országgyűlés minden lehetséges szankciót felhasználhat abban az esetben, ha a kormány anélkül térne el a parlament által kialakított állásponttól, hogy ezt megfelelően meg tudná indokolni. Ennek feltétele, hogy a kormány az EU bizottsága által elkészített aktusokat, valamint a saját, ezzel kapcsolatos álláspontját gyorsan az országgyűlés elé tárja. A javaslat tehát nem követte azoknak az országoknak a példáját (Dániáét és Ausztriáét), amelyek az úgynevezett kötelező mandátum rendszerét alkalmazták, mert az rendkívül nehézkesnek és kontraproduktívnak bizonyult. Azt a megoldást, hogy az országgyűlés erőteljesen ellenőrizze a kormány uniós ügyekkel kapcsolatos tevékenységét, a parlamenti pártok támogatták (az egyetlen elutasító magatartást tanúsító párt, amelyet Ignatow szavaival1 „posztmodern" pártként írhatunk le, arra hivatkozott, hogy a törvény segítségével korlátozni kívánják a törvényhozó hatalmat). Zajc értékelése szerint ugyanakkor a kormány is megőrizte a végrehajtáshoz szükséges önállóságát. Zajc egyébként igen alapos tanulmányából megtudhatjuk, hogy a 2003 decemberében kezdeményezett törvényjavaslatot végül 2004. március 25-én fogadta el a szlovén törvényhozás. Ehhez érdemes két dolgot hozzáfűzni: a törvénnyel kapcsolatos elképzelésekről, vitákról és egyéb információkról a szlovén állampolgárok már 2003 szeptemberétől kezdve folyamatosan értesülhettek a sajtóból, a parlamenti képviselők pedig 2003 decembere és 2004. március 25-e között három rendes ülésen tárgyalták meg a törvényjavaslatot.2 Ez azért érdemli ki a figyelmünket, mert Magyarországon, ahol a kormány és a parlament EU-ügyekkel kapcsolatos viszonyát 270 Külügyi Szemle
