Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Himmler Tamás: A lengyel külpolitika útjai az 1930-as években
Himler Tamás alkalmával azt írta Beck a helyettesének, Szembeknek, hogy „az itteni terep meglehetősen csúszós, és sokkal nehezebb, mint azt gondoltam".54 A nehézségek elsősorban abból adódtak, hogy a jugoszláv kormány annak ellenére, hogy hajlandónak mutatkozott a tárgyalásokra, és viszonyainak rendezésére a lengyel elképzelés szerint, mégis mindvégig tartani akarta magát eddigi szövetségeseinek elképzeléseihez is. Beck - talán épp ezért - a találkozó alkalmával nem vetette fel a közép-európai szövetséggel kapcsolatos terveit. Viszont többször tett olyan utalást, amiből a jugoszláv miniszterelnök következtethetett erre. Kifejtette például, hogy „ha szomszédok lennénk, egyesíthetnénk erőinket, úgy, hogy azzal mindenkinek számolnia kellene".55 Beck belgrádi tartózkodása, azon kívül, hogy a két ország kinyilvánította egymás iránti rokonszenvét, nem sok eredménnyel zárult. Nem hozott semmiféle konkrét politikai megállapodást. A tárgyalások után kiadott hivatalos sajtóközleményben mindkét miniszter állította, teljesen megegyeznek elképzeléseik országaik jövőbeli irányítását illetően. Értelme mégis volt az egyeztetésnek, ugyanis mind Becknek, mind Stojadinovicnak lehetősége nyílt arra, hogy összehasonlítsák egymás külpolitikai tevékenységét és irányvonalait, ami a későbbi taktikáikban nagy szerepet játszott. A lengyel külügyminiszter belgrádi és a lengyel elnök budapesti látogatása után nem sok előremozdulás volt tapasztalható akár a jugoszláv-lengyel, akár pedig a jugoszláv- magyar kapcsolatokban, amiért a lengyel külügyminisztérium annyit fáradozott. Történtek egyeztetések, találkozók, megbeszélések, amelyeken mindegyik fél többször hangoztatta a kapcsolatok komolyabb felvételének szükségességét (elsősorban Stojadinovic, akire ez ügyben inkább Göring és Mussolini, semmint Beck nyomása nehezedett), de ezek mind a felszínen maradtak, és jottányit sem mozdítottak az eddigi álláspontokon. Ellentétben Beckkel sem a magyar, sem pedig a jugoszláv félnek nem volt sürgős a megegyezés. így nem meglepő, hogy semmilyen gyakorlati eredmény nem született majdnem egy évig, azaz 1937. márciusáig,56 amikor is az olasz-jugoszláv kapcsolatok megélénkültek. A magyar külügyminisztériumnak hirtelen sürgőssé vált a megegyezés. Az a nézet uralkodott ugyanis, hogy ha az olaszok megelőzik Magyarországot, akkor a jugoszláv kormány nyeregben érezve magát, nem fog engedményeket tenni Budapestnek.57 Kánya azonnal szorgalmazta a kapcsolat felvételét. Ki másban kereshette volna közvetítőt, mint a lengyelekben, akik újra készségesen vállalkoztak a békekövet szerepére. Meg is kezdődtek a titkos tárgyalások, mégis kissé elkésett a magyar diplomácia, ugyanis március 25-én megszületett az olasz-jugoszláv szerződés. Ebből a szerződésből nagyon sok mindent lehetett kiolvasni: a kisantant másik két tagja értelemszerűen szövetségesük árulását értette a dolgon, míg a lengyelek örömmel vették, hogy megköttetett az a szerződés, amelyet hosszú távon ők is szorgalmaztak volna, hiszen Beck „Közép-Európájának" pont Olaszország lett volna az egyik pillére, amely ekkor még nagyon távol állt a német ideológiától és politikától. Az Olaszország és Jugoszlávia között így létrejött hidat már csak Magyarországgal kellett összekötni ahhoz, hogy létrejöjjön végre a vertikális tengely. Ez azonban azonnal akadályokba ütközött. Dybicki információi szerint Stojadinovic kötelezettséget vállalt a kisantant 244 Külügyi Szemle
