Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 3-4. szám - ÉSZAKI RÉGIÓ - Vincze Zsuzsa: Norvégia : Humanitárius nagyhatalom? Stratégiák, képességek és elkötelezettség között
I Vmcze Zsuzsa I. Az emberi jogok iránti belső érdeklődés a norvég társadalmi és politikai élet különböző szereplőire és intézményeire egyaránt jellemző, ezek együttesen a belpolitikai viták fontos tárgyává teszik a kérdést, és állandó helyet biztosítanak neki a (kül)politikai napirenden. Az alábbiakban három csoport ez irányú érdekeit elemezzük: a norvég társadalom - azaz a potenciális választók-; a társadalmi igényeknek megfelelni kívánó mindenkori kormányok; valamint az önálló arculatukat kereső kisebb politikai pártok. A humanitárius kérdések iránti társadalmi érdeklődés talán a legfontosabb e három csoport érdeklődési köréből, hiszen ez által tekintenek a kormányok és a politikai pártok pozitív külpolitikai célként az emberi jogok védelmére. A norvég nép ilyen irányú érdeklődése leginkább a külvilág irányában tanúsított hagyományos nyitottságára vezethető vissza. Igaz, Norvégia Európa peremén helyezkedik el, a tenger irányában már a kora középkor óta nyitott volt,28 és egészen az olajkitermelés kezdetéig, az 1970-es évekig, a hajózás jelentette a norvég gazdaság egyik húzóágazatát - a GDP majd 10 százalékát és a külkereskedelmi bevételek Vá-át adva.29 A világ egykoron egyik legnagyobb flottájával rendelkező Norvégiában minden bizonnyal sokan álltak állandó kapcsolatban a világ távoli tájaival, ami hozzájárult a társadalom nyitottságához. Ehhez kapcsolódik a norvégok általános társadalmi aktivitása is, mely már korán, a XIX. század közepén megnyilvánult az akkori gyarmatok felé irányuló misszionárius tevékenységben,30 valamint később a civil szervezetek (NGO-k) nagy számában. A norvég lakosság igen nagy hányada aktív a civil szférában: a 16 és 79 év közötti lakosság 80 százaléka tagja legalább egy civil szervezetnek, és a tagok több mint fele aktiv tagnak tartja magát.31 A szervezetek politikára gyakorolt befolyása a norvég neokorporatizmuson alapul, amely a kormány és - többek között - az emberi jogi NGO-k közötti folyamatos párbeszédet garantálja. Ezen szervezetek növekvő jelentőségét tükrözi egyre intenzívebb bevonásuk az állami programok kivitelezésébe (lásd később), valamint állami támogatásuk folyamatos növekedése: az 1960-as évek elején hét szervezet hárommillió NŐK (norvég korona) állami támogatásban részesült, az ezredfordulón pedig már több mint ötszáz szervezet között osztottak szét húszmilliárd NOK-t.32 A norvég politikai életben fontos szerepet játszó civil szervezetek így egyszerre közvetítik a politikai elit irányába a társadalom ez irányú elvárásait és befolyásolják a külpolitikai döntéshozatalt és annak végrehajtását. A norvég társadalom ilyen mértékű érdeklődése az emberi jogok iránt nagy hatással van a mindenkori kormányokra, amelyek az elmúlt ötven évben igyekeztek az emberi jogok védelméhez hasonló idealista és pozitív külpolitikával ellensúlyozni gyakorlatiasabb és kevésbé népszerű döntéseiket. A XX. század első felében relatív passzív norvég külpolitika számára a második világháború és az Egyesült Nemzetek Szervezetének létrejötte jelentett igazi fordulópontot - mely utóbbi szervezet első főtitkárát, Trygve Lye-t is Norvégia adta. Bár a kibontakozó hidegháború nem sok mozgásteret hagyott a Norvégiához hasonló kis államoknak, 1953-ban Norvégia elindította első fejlesztési együttműködési programját, a „keralai halászati projektet",33 mely világszerte az egyik 20 Külügyi Szemle
