Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Joób Kristóf: Európa és a Nyugat jövője. Beszélgetés Ralf Dahrendorffal
Folyóiratszemle télén stabilizálási kísérletek láttán elismerte a koalíciós erők politikájának hibáit. Az is nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államokban mostanában több esetben is sérültek az úgynevezett „nyugati" értékek. Dahrendorf ezért szerencsésebbnek tartja, ha a „nyugati" európai-amerikai mellékzöngével bíró kifejezést inkább a „szabad világ" vagy a „liberális rend" váltanák fel. Jelenleg senki nem gondolhatja komolyan, hogy az Egyesült Államokkal szemben az EU katonai-politikai értelemben valós ellensúlyt képezhet. Amerika mint „Mars", Európa pedig mint „Vénusz". A kérdés az, hogy milyen módot lehet találni az amerikai hatalmi külpolitika vadhajtásainak visszanyesegetésére. Milyen erő lehet az, mely rákényszerítheti az Egyesült Államokat, hogy következetesebben tartsa magát azokhoz a szabályokhoz, melyek amúgy jó ürügyet szolgáltatnak neki háborúk elindításához. Ugyanakkor Dahrendorf az ENSZ lehetőségeit illetően szkeptikus, és nem feltétlenül tartana megoldásnak egy felduzzasztott BT-t, ahol még nagyobb lehet az Egyesült Államok ellen szavazó országok aránya. Nem biztos, hogy így lehetne növelni az ENSZ amúgy meglehetősen korlátozott cselekvőképességét. Ebben a reformfolyamatban nagyon fontos szerepet játszhatna az EU. Dahrendorf úgy tekint az EU-ra, mint a kanti örök béke még nem világszintű modelljére: amit egy jelenleg kontinensnyi méretben valósítanak meg, az remélhetőleg idővel világszinten is megvalósul. Kanttal szólva az EU-nak „már ma úgy kell cselekednie, ahogy akkor cselekedne, ha az egyetlen Világ már létezne". Az EU közös gazdaságpolitikája ugyanakkor semmi szín alatt nem alkalmas arra, hogy a globalizáció káros szociális hatásait ellensúlyozza. Ellenkezőleg: a „Lisszaboni Agenda" a versenyképesség növelésnek tervével éppen ellentétes hatást fejthet ki, és csak még jobban felerősítheti ezeket a hatásokat. A szociális politika még mindig nem került ki az egyes tagállamok nemzeti hatásköréből: közös európai szociális politikáról mind a mai napig nem beszélhetünk. Egyébként a mai látszólagos séma, mely szerint Európa sokkal érzékenyebb a szociális kérdéseket illetőn, mint az Egyesült Államok, még egyáltalán nem volt elmondható az ötvenes-hatvanas években. Akkoriban Európa számított gonosz kapitalista szervezetnek. Emellett az EU-t nem is arra tervezték, hogy szociális kérdésekre nyújtson megoldásokat. Ha pedig most kísérletek történnek arra, hogy ilyen irányba fejlesszék, az parlamenti határozatokon kívül semmilyen gyakorlati következménnyel nem fog járni. Azt elsősorban az egyes államoknak kell eldönteni, milyen szociális politika mellett milyen versenyképességet akarnak elérni. Adair Turner elmélte szerint ha az állami elvonás 35 és 45 százalék között mozog, és egy állam ezen belül maradva magas adókat és munkáltatói járulékokat állapít meg, és az így keletkezett bevételeket szociális kiadásokra fordítja, azzal nem károsítja az ország versenyképességét. Joób Kristóf 292 Külügyi Szemle
