Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Jeszenszky Géza: Tanulmányok a szuverén Magyarország külpolitikájáról
Folyóiratszemle vetkeztében Magyarország valóban elveszítette korábbi különleges státusát (a külföld szemében népszerű „legvidámabb barakk"), de állítom, az új vezetés elégedetten nyugtázta, hogy „a legnyugatibb keleti állam" helyett a „legkeletibb nyugati állam" lett. Örömmel vállaltuk a korábbi sorstársakkal folytatott „demokratikus verseny"-t - amelyet én előszeretettel neveztem olyan igazi olimpiai versenynek, amiben a legfontosabb nem a győzelem, hanem a részvétel. Az eredmények kapcsán arról is indokolt lett volna szólni, hogy noha végre egyszer a történelmi szerencse is mellénk szegődött, de késlekedéssel, rossz lépésekkel sokat, talán mindent el is lehetett volna rontani. Az 1991. augusztusi puccs fényében még indokoltabb volt siettetni a Varsói Szerződés és a KGST felszámolását, és a csapatkivonási tárgyalásokon küzdeni a „nulla megoldásért." A délszláv válság idején indokolt volt sürgetni nyugati partnereinknél az aktívabb és bátrabb politikát, ezt az idő igazolta, s ezzel két hálás, baráti szomszédot nyertünk. Nagyban növelte biztonságunkat és előmozdította későbbi NATO-tagságunkat az AWACS-gépek befogadása és a taszári bázis fölkínálása. Akkoriban Magyarország volt a „legatlantistább" ország a volt kommunista tömbben és ez európai tekintélyünket is növelte. Joggal írja Kiss, hogy függetlenné válva Magyarország nemcsak nyugati kapcsolataihoz tért vissza, hanem a történelemből örökölt szomszédsághoz és annak problémáihoz is. Nyilvánvaló, hogy e téren a trianoni békeszerződés jelenti Közép-Európa Erisz-almá- ját, máig ez a magyarok és szomszédaik közötti viták, ellentétek egyetlen oka. Megkockáztatható az állítás, hogy 1920 után a magyarság néhány év, vagy évtized alatt bele tudott volna törődni a túlnyomó többségben szlovákok, románok, szerbek, horvátok által lakott területek elveszítésébe (ez azonnal bekövetkezett a mindig autonóm Horvátország, és rövid időn belül Burgenland esetében), de a tisztán vagy többségben magyarlakta területek elcsatolása nehezen gyógyítható seb, ha pedig az új tulajdonosok a magyar lakosságot diszkriminálják, és fölszámolni igyekeznek, azzal szemben egy szuverén magyar állam nem lehet közömbös. Meggyőződésem, hogy sosem lesz olyan felelős magyar kormány, amely ne azonosulna az etikus politika nagy képviselője, az 1956-os magyar forradalom hőse, a dunai népek barátságának széles körben tisztelt szorgalmazója, Bibó István 1946-ban leírt szavaival: „Magyarország a létrejött békeszerződést, bármilyen súlyos legyen is, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. Nem volna őszinte, ha úgy tenne, mint aki lelkes hívévé vált a békeszerződés súlyos rendelkezéseinek. De nem fog ideológiát vagy propagandát csinálni a határok megváltoztatásából, és nem fog olyan politikát folytatni, mely a maga területi sérelmeinek az orvoslása érdekében nemzetközi válságokra vagy katasztrófákra spekulál, hanem fenntartás nélkül berendezkedik a békeszerződés által teremtett állapotra. Egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét..." [saját kiemelésem]. Utólag sokan elmarasztalják az Antall-kormányt, amiért a három, mesterségesnek bizonyult föderáció felbomlása idején nem tett lépéseket azért, hogy méltányosabb és igazságosabb határok jöjjenek létre a Kárpát-medencében. Eközben egy másik oldalról 276 Külügyi Szemle
