Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - NEMZETKÖZI JOG - Szigeti Péter: Az erőszakhasználatot legitimáló jelenkori politikai eszmék és a nemzetközi jog
Az erőszakhasználatot legitimáló jelenkori politikai eszmék és a nemzetközi jog A régi, ókori gyökerekig visszamenő' terrorizmus célpontjai kizárólag állami tisztség- viselők voltak, a félelemkeltés céltáblája pedig az állam vagy az uralkodó elit volt.72 A terrorista így a „magányos hős" vagy akár a „mártír" képében tetszeleghetett, morális bűne is tulajdonképpen csak az önbíráskodás volt; másfelől persze célja volt a teljes állami és esetleg szociális rendszer összedöntése.73 A terrorista így alapvetően nem „erkölcs nélküli", hanem „jog nélküli" személy: a létező (jogi) normák tagadásával a természeti állapotba helyezi vissza magát, a fennálló rend erőszakos „kritikájáért".74 A terrorizmus egymást követő „hullámai"75 során a magas állami tisztségviselők szűk célponti köre fokozatosan kiterjedt a rendőrségre és alacsonyabb tisztségviselőkre, a megszálló vagy telepes idegen csoporton belül bárkire, majd a hatvanas évektől az ellenségen belül bárkire. A terrorizmus tehát „régi" formájában a forradalom „megspórolásának" módja volt, olyan erőszakos politikai stratégia, melynek célja tömegtámogatás nélkül rendszerváltozás létrehozása.76 A terrorista az elfogását követő bírósági tárgyalást és „mártírhalálát" propagandacélokra próbálta felhasználni, egyebek között kivégzőit meggyőzni igazáról, „őknek" csak az uralkodó elitet tekintette. „Új" formája már sokkal élesebb határokat vont a „mi" és az „ők" közé, és politikai céljaik érdekében képesek voltak „totális magánháborút" indítani az „ők" ellen.77 Ha a „régi" terrorizmus a forradalom „olcsó helyetteseként" szolgált, az „új" a partizánháborút helyettesítette hasonló módon. A terrorizmus propaganda-eszköztára itt már nélkülözi a meggyőzési elemeket: az ellenséget már csak megfélemlíteni kívánja. A kilencvenes évektől jelentkező negyedik hullám már nem követi egyik stratégiát sem: totálisan megkülönböztetés nélkül öl, politikai programja nincs vagy nagyon homályos és változó, sőt, az öngyilkos merénylő, mint fegyver, bevetése minden politikai cél megvetéséről szól. Az öngyilkos merénylő a küzdelmet a politikai szintről a transzcendens szintre viszi át, ami túl van a racionális célokon, az elbírálhatóságon, sőt a győzelmen is: mivel a harcos előbb pusztítja el magát, mint ellenségeit, kifejezi azt is, hogy az ellenség halála fontosabb saját győzelménél (amihez életben kéne maradnia). Ugyancsak ez az első alkalom, hogy a terrorista és célpontja különböző kultúrkörökből származnak: ez a „konfliktus" valódi, politikai azonosítását is felettébb nehézzé teszi (tekintettel az iszlám transzcendens és a nyugat szekuláris világképére). Ez a terrorizmus már nem abban az értelemben vív totális háborút, hogy a politikai célokat elválaszthatatlanul összeköti a háború eszközével; hanem a háborút a politikai cél helyére rendeli78 Én mégis amellett érvelnék, hogy a terrorizmus működési mintázata tükrözi a „humánus háborúk" logikáját, ahogy az „új" terrorizmus a második világháborús hadviselők logikáját. Mindkét harcforma egy megfellebbezhetetlen és megfelelően üres (konkrét, [kvázi-jpolitikai célokkal való megtöltésre alkalmas) morális felsőbbségre hivatkozik a harchoz: „Istenre", illetve az „emberiségre". Mindkét harcforma úgy támad, hogy effektive lehetetlenné teszi a védekezést: a „humánus hadviselés" a technika, a terrorizmus az információhiány révén. Ezáltal mindkét harcmodor „isteni" - avagy 2005. tavasz-nyár 241
