Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - NEMZETKÖZI JOG - Szigeti Péter: Az erőszakhasználatot legitimáló jelenkori politikai eszmék és a nemzetközi jog
Az erőszakhasználatot legitimáló jelenkori politikai eszmék és a nemzetközi jog állama",17 de amíg a polgárok úgy érzik, hogy a közösen megszerezhető előnyök nagyobbak az elképzelt hátrányoknál, az állam stabil marad: minél nagyobb a tere ezen esélyek megvitatásának, annál stabilabb.18 A nemzet ugyanakkor pótléka is lehet a demokráciának: ,,[m]ég a despotikus rendszerű államok is számíthattak saját népük támogatására, ha külső veszélyre hivatkoztak, és így helyettesítették a demokratikus konszenzust."19 A nemzet és a demokrácia végső soron szembe is fordulhat egymással, ha a nacionalista politika a demokratikus kormányzáson számon kéri a nemzet „valódi érdekét" - így lesznek a demokrácia és a nemzet, „testvérfogalmakból" ellenségek.20 Ezek az értelmezések és a belőlük fakadó kérdések különösen fontossá válnak, ha nagyhatalmi politikává válik a „nemzetépítés" és a demokrácia globális elterjesztése. Az állam a francia forradalom előtt mindig független volt a nemzettől; a „klasszikus", 1919 előtti nemzetközi jog pedig „nem garantálta az államok jogát a létezéshez. A fortiori, nem garantálta nem állami szereplők jogát az állammá váláshoz."21 A nemzetközi színtéren a nemzetállam megjelenésének négy lényeges hatása volt: egyrészt, megteremtett egy új nemzetközi rendszer-típust, a központi koalíciót. A központi koalíció szükségképpen egy (inkább külső, fenyegető) ideológia által összetartott szövetség, amely mindig egyben egy veszélyes eszme belső hatásai, és az azt képviselő külső fenyegetés ellen jön létre: első alkalommal a forradalmi és liberális eszmék ellen 1814-ben, a Szent Szövetség; ezt követően a második világháború alatt a nácizmus, majd utána a kommunizmus ellen. ,,[N]em szükséges, hogy hatalmi egyensúly legyen a koalíción belül; a nagyhatalmak közötti megegyezés ezt feleslegessé teszi. Továbbá, a központi koalíció ereje további államokat vonzott kívülről. A kisebb hatalmak nem tudtak erőegyensúlyt képezni a nagyobbak ellen és inkább csatlakoztak hozzájuk."22 A központi koalíciók általában rövid életűek: fennmaradásukhoz szükséges, hogy a háború megelőzése kulcsfontosságú legyen a résztvevők számára, hogy ne legyen közöttük ideológiai szakadék, és hogy egyik fél se döntsön az izolacionizmus mellett.23 A másik lényeges következmény tulajdonképpen egy változás elmaradása: a szuverenitás fogalmának fennmaradása. A szuverenitást tényleg egy döntéshozó személyre „méretezték", és bár már Grotius is hangsúlyozta, hogy „[njagyon tévednek azok, akik szerint a szuverenitás megosztása megy végbe olyankor, amikor a királyok úgy rendelkeznek, hogy egyes intézkedéseik csak a szenátus vagy más valamely más gyülekezet jóváhagyásával emelkednek törvényerőre",24 a szuverenitás egy személytől való elvétele és testületekre való delegálása elveszi a fogalom értelmét.25 Történelmileg természetesen a szuverenitást nem lehetett eltörölni, hiszen a korai népképviseleti államok egy térben éltek abszolutisztikusakkal, a korábbi és elfogadott fogalmi keret tehát nélkülözhetetlenné volt. A szuverenitás viszont mindeközben lassan jelentést változtatott, és az abszolút uralkodók belső felelősségre vonhatatlanságából a teljes nemzeti politika külső felelősségre vonhatatlanságává változott. Míg a dinasztikus uralkodók alapvetően egy (általában rokoni) közösséget alkottak, akik tisztában voltak vele, hogy 2005. tavasz-nyár 231
