Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Magyarics Tamás: A brit biztonságpolitika ötven éve
A brit biztonságpolitika ötven éve A katonai tömbök felszámolása nyilvánvalóan, a hidegháború végét is jelentené. London szerepe forradalmi lehetne ebben a folyamatban, szögezték le az alternatívok. Három különböző megközelítést javasoltak. 1. Az Egyesült Királyság maradjon a NATO-n belül, s belülről kísérelje meg átalakítani a szervezetet a kívánatos módon. Ezt a nézetet vallotta, többek közt, a Munkáspárt is az 1980-as években. 2. A NATO-ban a változtatásokat minél előbb végre kell hajtani, s ha ez nem sikerül, az Egyesült Királyságnak ki kell lépnie a szervezetből. Ez volt, mások mellett, az Alternative Defence Commission vagy a Campaign for Nuclear Disarmament (CND) álláspontja. 3. Azonnal ki kell lépni a NATO-ból, s egy semleges vagy egy el nem kötelezett politikát kell folytatni.23 A három irányzatot mindenekelőtt az kötötte össze, hogy mindegyikük támadta a NATO úgynevezett rugalmas reagálás stratégiáját. Véleményük szerint a „rugalmas reagálás" burkoltan magában foglalta a fegyveres konfliktusok úgynevezett ellenőrzött eszkalálásának a lehetőségét és, végső soron, a nukleáris fegyverek használatát is. Továbbá a NATO soha nem mondott le hivatalosan a nukleáris fegyverek elsőkénti használatáról (az úgynevezett első csapás méréséről) sem. A kettő együtt az Egyesült Királyságot komoly biztonsági kockázatnak tette ki, érveltek az alternatívok, mert a szigetország nukleáris támadások célpontjává vált. Ezek a nézetek különösen a Reagan-adminisztrá- ció idején (1981-1989) erősödtek meg, különösen az amerikai elnök stratégiai védelmi kezdeményezésének (Strategic Defense Initiative, SDI) 1983. márciusi bejelentése után. Az elemzők egy része ugyanis azt a következtetést vonta le a washingtoni bejelentésből, hogy ha az Egyesült Államok védőpajzsot von maga köré, akkor a Szovjetunió nagyobb eséllyel támadhatja majd az amerikaiak ilyen védelemmel nem rendelkező szövetségeseit, továbbá az amerikaiak hajlamosabbak lesznek nukleáris kalandokba bocsátkozni, ugyancsak a szövetségeseik „kontójára". A Thatcher-kormányzat azonban figyelmen kívül hagyta ezeket a bírálatokat, és a stratégiai védelmi együttműködésben is az Egyesült Államok legszorosabb szövetségese maradt. A nukleáris erőről folytatott vita a belpolitikában is polarizáló hatással járt. Margaret Thatcher fellépése az 1970-es évek végén markánsabb állásfoglalásokra késztetett minden politikai erőt a bel-, a kül- és a biztonságpolitikában egyaránt. Ami az utóbbit illeti, a konzervatívok a korábbinál határozottabban álltak ki az atlanti kapcsolat mellett, és az amerikaiak is megkülönböztetett figyelmet fordítottak az Egyesült Királyságra - a legjobb példa erre a falklandi (Malvin-szigeteki) háborít, amelyben Washington latin-amerikai kapcsolatait veszélyeztetve is kiállt európai szövetségese mellett. A nemzetközi kapcsolatokban a szovjetek egy utolsó offenzívát indítottak befolyásuk kiterjesztésére. 1979. decemberben bevonultak Afganisztánba, s a nyugati stratégák egy részének a lelki szeme előtt felrém- lett egy szovjet ellenőrzés alatt álló Közép-Kelet a stratégiai olajforrások egy részével együtt. Moszkva időközben Európában is egyoldalú katonai előnyökre próbált szert tenni a közepes hatótávolságú SS-20-as rakéták telepítésével. A nyugati választ a NATO 1979. decemberi úgynevezett kettős határozata jelentette (572 földi indítású közepes hatótávol2005. tavasz-nyár 209
