Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - BIZTONSÁGPOLITIKA - Magyarics Tamás: A brit biztonságpolitika ötven éve
Magyarics Tamás 1945-től az 1970-es évek közepéig A második világháborút követő brit biztonságpolitikai felfogást továbbra is dominálta a wide view továbbélése. A szemlélet mögött továbbra is a nemzetközi kapcsolatok realista megközelítése húzódott meg: ha nem az Egyesült Királyság, akkor valaki más fogja ellenőrizni a szóban forgó területeket és erőforrásokat. Ezt a szemléletet csak alátámasztotta a hidegháború korai éveiben (legalábbis az 1955-ös bandungi konferenciáig, de inkább az 1960-as évek végén alakot öltő amerikai „háromszög" politikáig)4 uralkodó „zéró összegű játék" elmélete, amely szerint az egyik fél vesztesége automatikusan a szemben álló fél nyeresége lesz. Ennek megfelelően brit csapatok állomásoztak több tucatnyi országban, kezdve Németországgal, Olaszországgal, Ausztriával és Görögországgal Európában Palesztinán, Líbián, Egyiptomon és Indián át egy sor afrikai országig. Ám a birodalmi túlterjeszkedés, amely már negyed századdal korábban is nyugtalanította a brit vezetőket, most még fokozottabb mértékben nyilvánult meg: az Egyesült Királyság pirruszi győzelmet aratott a második világháborúban, hiszen nemzetközi befolyása és ereje helyrehozhatatlan károkat szenvedett. London ezúttal dekolonializációval próbált stratégiai helyzetén javítani, bár ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az Egyesült Királyság kényszerpályán is mozgott: egyszerűen képtelen volt fenntartani a status quót. 1947-ben függetlenséget adott a „brit korona legszebb gyémántjának", Indiának, s még abban az évben átadta az ENSZ-nek a palesztinkérdést, azaz kivonult Palesztinából, feladta Görögország közvetlen támogatását (ezt a feladatot vállalta át, többek közt, az Egyesült Államok a Truman-doktrí- nával). Ennek ellenére az Egyesült Királyság legalábbis 1945 és 1949 között olyan időszakot volt kénytelen átélni, amelyben az ország sokkal több felelősséget vállalt, mint ameny- nyit az erőforrásai realisztikusan lehetővé tette volna a számára. 1947 még egy nagyon is jelentős szempontból döntőnek minősíthető a brit biztonságpolitika történetében: Emest Bevin külügyminiszter és a munkáspárti kormány feladta azt az elképzelést, hogy a háború utáni nemzetközi rendet a Szovjetunióval összhangban lehet kialakítani, s egy olyan nyugat-európai biztonsági struktúrát kezdett el építeni, amely két évvel később a NATO megalakításába torkollt. A döntő fordulat 1968. januárban következett be, amikor döntés született a Szuezi-csatomától keletre található bnt erők visszavonásáról. 1974-re a brit globális szerepvállalás jelentős mértékben csökkent, bár teljesen sosem szűnt meg. Ennek az Egyesült Királyság hanyatló gazdasági, politikai és katonai erején kívül oka volt az a felfogás is, amely szerint a következő háború, ha kitörne, mindenképpen nukleáris háború lenne, s abban az anyaország nem sok hasznát venné a tengerentúli támaszpontoknak. A wide vieio egyre inkább egy „narrow" view-nak adta át a helyét. Egy 1957-es védelmi felülvizsgálat már Európát jelölte meg a legfontosabb területnek. A felfogás éles ellentétben állt a korábbi miniszterelnök, Winston S. Churchill (1940— 1945 és 1951-1955) imperialistának (birodalminak) nevezhető álláspontjával. Churchill elképzeléseit annál is indokoltabb részletesebben taglalni, mert a brit kül- és biztonság200 Külügyi Szemle
