Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2005 (4. évfolyam)
2005 / 1-2. szám - AFRIKA - Rácz András - Türke András István: Az ENSZ és az Európai Unió válságkezelési műveletei a Kongói Demokratikus Köztársaságban
Rácz András-Türke András István Az európai reakció a válságkezelés átalakulására: a petersbergi feladatok megfogalmazása Az Európai Közösségek, illetve a védelmi dimenzióját adó WEU számára az 1992 júniusában tartott petersbergi értekezlet hozta meg az átalakulást. Ekkor már második éve folyt a jugoszláviai polgárháború, illetve erre az idó'szakra esett a moldovai konfliktus háborús fázisa is - ezek mindegyike szerepet játszott a döntéshozatalban. Az úgynevezett petersbergi feladatokat10 1992. június 12-én fogadta el a WEU miniszteri értekezlete. A WEU a védelempolitika területén egyértelműen különbséget tett a kollektív védelem, illetve a válságkezelés között, utóbbit fogadva el saját tevékenységének fő céljaként, míg a kollektív védelmi funkciót a NATO-ra bízta. A petersbergi feladatok sok tekintetben meghaladták a békefenntartás korábbi, hagyományosnak tekinthető értelmezését. Az ENSZ által évtizedek óta végzett békefenntartó (humanitárius, megfigyelő stb.) misszióknak volt egy közös alapfeltételük: kizárólag olyan helyzetben voltak képesek feladataik ellátására, ha a szemben álló felek már beszüntették a harcot, és mindegyikük egyetértett a békés megoldás keresésének szükségességével, így az ENSZ-csapatok jelenlétével is. A WEU petersbergi csúcsértekezlete ezt a hagyományos békefenntartás-értelmezést egészítette ki a béketeremtés képességének szükségességével.11 A válságkezelési műveletet végrehajtó erőknek arra is képessé kellett válniuk, hogy a szemben álló feleket minden eszközzel - szükség esetén erőszak alkalmazásával is - rávegyék a harcok beszüntetésére annak érdekében, hogy kizárják a konfliktus eszkalálódásának veszélyét. Az Európai Unió és a válságkezelés Az Európai Unió az 1997-es amszterdami csúcsértekezleten fogadta el és emelte be a szerződésbe a petersbergi feladatokat a közös kül- és biztonságpolitika fő céljaként. A szerződés kimondta: „...a jelen cikkben meghatározott kérdések a humanitárius és evakuá- ciős feladatokat, a békefenntartási feladatokat és a harci erők válságkezelési feladatait foglalják magukban, beleértbe a békekikényszerítési feladatokat is."12 Ez egyben azt is jelentette, hogy - jelentős késéssel bár, de - az unió felismerte felelősségét a kontinens békéjének és stabilitásának biztosításában. A következő fontos állomást az 1998. decemberi St. Malo-i brit-francia találkozó jelentette, ahol Tony Blair brit miniszterelnök - feladva Nagy-Britannia eddigi, a védelmi integrációt ellenző politikáját - javasolta, hogy az integrációt terjesszék ki a védelem területére is,13 és erősítsék meg az unió műveleti képességeit.14 Az így létrejött brit-német-francia „triumvirátus" egyetértése megnyitotta az utat az amszterdami állásfoglalás érdemi tartalommal való feltöltése felé. 16 Külügyi Szemle
