Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Győri Enikő: Tizenöt kísérlet a szuverenitásvesztés ellensúlyozására. Nemzeti parlamentek az Európai Unióban
Győri Enikő Értékelés A tanulmányban összehasonlítottam az Európai Unió tagállami parlamentjei által uniós ügyekben meghonosított kontroli-eljárásokat, majd felvázoltam az általam ideálisnak vélt modell ismérveit. Láthattuk, a tizenöt törvényhozás tizenötféleképpen ellen- ó'rzi kormánya integrációs politikáját. Ezek közül talán azért lett a dán modell a leghíresebb, mert itt alakították ki eló'ször és kezdték is el hatékonyan működtetni a kont- rollmechanizmust. Annak ellenére, hogy fó'képp szokásjogi alapon, politikai felelősséggel operál, joga van jóváhagyni a kormány tárgyalási mandátumát. A leghatékonyabb és legteljesebb, szakmailag legmegalapozottabb kontrollt mégis a finn törvényhozás végzi. A parlamenti fenntartás intézménye révén a brit rendszer mandátumadás nélkül is szintén viszonylag erős kontroll alatt tartja a végrehajtó hatalom integrációs politikáját, a föderális szerkezet következtében pedig a német és az osztrák parlament jogosítványai kimagaslóak. A legnagyobb fejlődésről a francia és az ír modell tett tanúbizonyságot. Végül az EFTA országok voltak azok, melyek már rögtön a csatlakozástól (sőt, azt megelőzően) alapos kontrollt léptettek életbe. Az erős parlamenti ellenőrzés előnye, hogy a törvényhozások még abban a fázisban kapcsolódnak be az uniós döntéshozatalba, amikor még érdemben lehet alakítani annak kimenetelén. A parlamentek tehát az alapos kontroll révén őrizhetik meg leginkább jogalkotó, helyesebben uniós viszonylatban jogalakító szerepüket. A kormányok legtöbbször vonakodnak a törvényhozásokat bevonni az integrációs ügyekbe; felesleges tehernek érzik, az ügymenet bonyolításaként élik meg, ha felettük hatékony ellenőrzést működtet a parlament. Ezt jól láttuk a modellek kialakulásának ismertetésekor; a legtöbb mai modell a törvényhozói és végrehajtói hatalom éveken át húzódó alkujának eredményeképp alakult ki (1. például a francia nemzetgyűlés és szenátus lassú térnyerését - a birkózás lassan harminc éve tart a mindenkori kormány és a törvényhozás között). Kétségtelen, hogy a parlamentek tájékoztatása, a szélesebb körű egyeztetési folyamat többletmunkát eredményez a végrehajtó hatalom számára, s igen energiaigényes feladat. Nem lehet azonban megfeledkezni arról, hogy a törvényhozások odafigyelése előnyökkel is járhat a kormányok számára. Ha a parlament még a folyamat kezdetén hallathatja a hangját, kisebb annak a kockázata, hogy egy későbbi időpontban, amikor egy közösségi jogszabály már nem tervezetként, hanem kötelezően alkalmazandó szabályként kerül a törvényhozás elé, a képviselők ebben a szakaszban zúgolódnak, esetleg felelősségre vonják a kormányt (például bizalmatlansági indítvány benyújtásával). Amennyiben a parlamentek időben beleszólási jogot kapnak az uniós fejleményekbe, valószínűleg a végrehajtó hatalom később sem kerül kellemetlen belpolitikai helyzetbe a parlament okvetetlenkedése nyomán.17 A brüsszeli tárgyalásokon sem feltétlenül csak bajt hoznak a kormányok nyakára az aktív parlamentek. A tárgyalópartnerek ismerik egymás tagországi hátterét, így tudják, ahol erős a törvényhozási kontroll és kötött a mandá88 Külügyi Szemle
