Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Győri Enikő: Tizenöt kísérlet a szuverenitásvesztés ellensúlyozására. Nemzeti parlamentek az Európai Unióban
Nemzeti parlamentek az Európai Unióban Napjainkra a kettős, tehát EP és nemzeti mandátum kihalófélben van; a tanács 2002-ben elfogadott határozata (2002/772/EK határozat) ki is zárja a kettős megbízatás lehetőségét. Ennek a kötelességnek a tagállamok fokozatosan tesznek eleget. 2003-ig kilenc tagállam jogszabályi úton megszüntette a kettős mandátum lehetőségét. Négy országban a határozat átültetése 2003-2004 között, tehát az EP-választások előtti hajrában történt meg (Németország, Dánia, Svédország, Olaszország). A 2002-es határozatban két ország kapott mentességet: Írország a következő nemzeti parlamenti választásokig, az Egyesült Királyság pedig a 2009-es európai parlamenti voksolásig jutott haladékhoz a kötelezettség átvételét illetően. A 2004. júniusi EP-választások óta tehát csak Írországnak és az Egyesült Királyságnak lehetnek kettős mandátummal rendelkező képviselői. Az, hogy mennyire kooperálnak az egyes tagországok saját EP képviselőikkel, illetve hogy engedélyezik-e számukra az EU-bizottság ülésein való részvételt, a politikai hagyományoktól függ. A tiszta helyzetet kedvelő, hatásköröket szigorúan elválasztó északi országokban és Hollandiában nem, vagy csak külön meghívásra vehetnek részt az EP tagok a nemzeti parlament integrációs bizottsága ülésein; a kapcsolatot velük leginkább a pártokon keresztül tartják. A legtöbb országban azonban van mód részvételükre, de a döntéshozatalból kizárják őket. Három nemzeti törvényhozásban a nemzeti EP képviselők tagjai a parlament integrációs bizottságának, de szavazati joguk egyedül Görögországban volt 2001-ig a testületben14, most pedig erre már sehol nincs példa. A megoldások tehát különbözőek, s a tagállamok eltérően „használják" EP-beli embereiket, de ma már mindenhol gondoskodnak megfelelő tájékoztatásukról, valamilyen szintű bevonásukról az ország integrációs politikájába. Erről lemondani ugyanis egyenértékű lenne azzal, hogy kihagynak egy lehetőséget az unióbeli döntéshozatal befolyásolására. A felsőházak integrációs szerepvállalása. A felsőházzal is rendelkező törvényhozásokban (összesen kilenc ilyen van az unióban) a két kamara általában egymástól függetlenül végez scrutinyt, felügyeli a kormány integrációs politikáját, tehát e téren egyik ház nem erősebb a másiknál (függetlenül attól, hogy a belső jogalkotás során melyiknek mi a szerepe és melyiké az utolsó szó). Ez persze nem jelenti azt, hogy az EU-politikát ugyanolyan módon kontrollálnák, mint az alsóházak. Épp ellenkezőleg, a két ház tevékenysége általában jól kiegészíti egymást, azaz az integrációs ügyek más vetületeire koncentrálnak. Három törvényhozás (a belga, az ír és a spanyol) azt a megoldást választotta, hogy közös bizottság leállítása révén együtt ellenőrzik a végrehajtó hatalom unióbeli fellépését. Az alsó- és felsőházak tehát európai ügyekben igyekeznek őrizni függetlenségüket, önálló tevékenységüket. Az Egyesült Királyságban és Németországban a felsőházak komolyan kiegészítik az alsóházak tevékenységét, sőt Németországban a föderális berendezkedés miatt a Bundesratot akár még erősebbnek is tekinthetjük, mint a Bundestagot. A közös bizottságot működtető törvényhozásokban a felsőházaknak nincs önálló Európa-politikájuk. A többi felsőház pedig általában kevésbé aktív, mint a másik kamara. 2004. tavasz-nyár 79
