Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Győri Enikő: Tizenöt kísérlet a szuverenitásvesztés ellensúlyozására. Nemzeti parlamentek az Európai Unióban
Győri Enikő így nincs kötelező ereje. Más államokban nem létezik a fenntartás, bár néhány helyen (például Olaszországban) igyekeznek a szabályokat úgy értelmezni, mintha azt azokból ki lehetne olvasni. Az EU Tanácsának ülésén eldöntendő kérdésekben csak az erős vagy viszonylag erős modellt meghonosító országokban van konzultációs kötelezettsége a kormánynak. Ezen országokban a tanácsülés napirendjén szereplő kérdésekről az illetékes kormánytag és a törvényhozás integrációs bizottsága előzetes eszmecserét folytat, s a bizottság felhatalmazza a minisztert a nemzeti álláspont képviseletére. A tanács ülése után pedig ugyanaz a miniszter írásban vagy szóban számot ad a testületnek a történtekről. Ilyen konzultációra heti rendszerességgel sor kerül Dániában, Finnországban, Németországban, Hollandiában és Svédországban, valamint - bár kisebb gyakorisággal - Írországban. Ez a törvényhozástól igen rendszeres munkát és felkészültséget kíván meg. Meg kell jegyezni, egy modell attól még lehet erős, hogy a kormány nem konzultál a parlamenttel minden Tanács-ülést megelőzően. Mint láttuk, az Egyesült Királyságban ezt az alapos scrutinyvel és a parlamenti fenntartás intézményével váltják ki. A Tanács-ülésen eldöntött ügyek ugyanis egy korábbi fázisban mindenképp terítékre kerültek már az illetékes törvényhozási bizottságban, s készült róluk parlamenti álláspont). Mindenre kiterjedő parlamenti vizsgálat, a parlamenti fenntartás intézményének alkalmazása vagy konzultációs kötelezettség nélkül azonban egyetlen kontrollmechanizmus sem működhet hatékonyan (akkor maximum a franciáknál látott hatékonyság érhető el). Ezt azért nagyon fontos leszögezni, mert e három kritérium alapján lehet a legjobban lemérni a modellek tényleges erejét, illetve a szerint, köteles-e a kormány visszajelezni a Brüsz- szelben történtekről a parlamentnek. Hiába erős tehát az osztrák ellenőrzés papíron, a jogszabályok alapján (elvileg jogi felelősséggel tartozik a kormány a parlamentnek integrációs ügyekben), ha sem általános scrutiny, sem konzultáció nincs a gyakorlatban, s a kormány utólag sem köteles minden esetben tájékoztatni a törvényhozást a brüsz- szeli fejleményekről. Végezetül azt is megállapíthatjuk, hogy mára már minden tagállami törvényhozás kontrollmechanizmusának fontos része, hogy egyrészt évente, félévente tájékoztatást kérnek a kormánytól az integrációs politika alakulásáról és az unióbeli fejleményekről, másrészt beszámoltatják a kormányt az Európai Tanács üléseiről. A legerősebb kontrollal bíró országokban mind az EU csúcs előtt, mind az után számot kell adnia a kormány magas rangú tagjának, általában a miniszterelnöknek a várható eseményekről, illetve a történtekről. A gyengébb parlamentek általában megelégednek egy utólagos tájékoztatással, s beérik a külügyminiszter jelenlétével. A legtöbb országban ez a számadás a plenáris ülés nyilvánossága előtt történik, s ezen alkalommal van lehetősége minden képviselőnek mind a tájékozódásra, mind a személyes véleménynyilvánításra. Persze ahol az integrációs bizottság felléphet a plénum nevében, ott a tájékoztatás is ezen testület előtt történik (Dánia, Ausztria, Finnország). 74 Külügyi Szemle
