Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 3-4. szám - EURÓPAI UNIÓ - Tóth Kristóf: Az Európai Unió helye az új világrendben
Tóth Kristóf véleményformálók meglátásaiból, valamint a tényként kezelt történésekből kiindulni, az elemző feladata nem válik sokkal egyszerűbbé. Ha ugyanis közelebbről szemügyre vesszük az Európai Unió fejlődését, két fontos sajátosságra tekintettel kell lennünk: 1. Az unió (és előzményei: az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Közösségek) egyenetlen ütemben fejlődik. Egyes területeken a szervezet váratlanul előre szalad, majd a fejlődés megtorpan s hosszabb, az eredményeket konszolidáló időszak következik. 2. Egy-egy gondolatnak a szervezet napirendjén történő feltűnése és valóra váltása között gyakran telik el hosszú idő, nem egyszer több évtized. Tekintettel arra, hogy nem lehet beszámolni olyan esetről, amikor az Európai Unió valamilyen témát napirendre vett, majd azt siker híján végleg feladta, a jelenleg vitatott tárgykörök nagyjából-egészében jó alapot adnak annak megállapítására, hogy milyen ügyek fogják uralni a szervezet életét a következő években, évtizedekben. Amikor a feladatok ennyire összetettek és nehezen megoldhatók, különösen fontos helyesen meghatározni, hogy melyik élvezzen elsőbbséget. Ez pedig elkerülhetetlenül vitához vezet az európai integráció végső céljáról, ami láthatólag ugyanazt a struktúrát követi, mint az 1990-es évek elején a maastrichti szerződés elfogadásának időszakában. A témával foglalkozók rituálisan az alapító atyák gondolataira hivatkoznak, az aktuális problémákra és megoldásukra, valamint az unió jövőjére vonatkozó gondolatokat Jean Monnet-tól és Robert Schumantól származó idézetek támogatják, majd a távlatokra vonatkozó fejtegetések zárják. A vitaindító megnyilatkozás Joschka Fischer német külügyminisztertől származik, melyet a berlini Humboldt Egyetemen mondott el 2000. május 12-én.18 Fischer már beszéde elején hangsúlyozza, hogy amikor Európa jövőbeli formájáról néhány alapvető és koncepcionális gondolatot fogalmaz meg, azt mint „ meggyőződ éses európai" és nem a szövetségi kormány tagjaként teszi. Mindazonáltal - úgy tűnik - leszögezhető, hogy olyan álláspontot fejtett ki, amely közel áll a szövetségi köztársaság kormányáéhoz. Fischer egyértelműen az integráció „nagypolitikai" megközelítését vallja, melyet így fogalmaz meg: „helyére kell illesztenünk az európai integráció épületének utolsó kövét, a politikai integrációt. (...) Az Európai Unió felépítésének ebben az utolsó szakaszában, azaz a keleti bővítés és a politikai integráció kiteljesítése közben is döntő szerepe lesz Németországnak és Franciaországnak." A német külügyminiszter gondolkodásában a keleti bővítés és a politikai integráció szorosan összefügg. De miért is? A bővítés azon túlmenően, hogy - Fischer szerint - „Németországnak elsőrendű nemzeti érdeke", Európa megosztottságára az egyedüli orvosság, amely nélkül az európai integráció eszméje - mint azt az „alapító atyák" is hangsúlyozták - sohasem valósulhat meg teljesen. Ugyanis - érvel Fischer -: „Egy Nyugat-Európára korlátozódó EU-nak tartósan azzal kellene számolnia, hogy az európai államok rendszere megosztott marad: Nyugat-Európában teret hódít az integráció, míg Kelet-Európábán tovább él a ré88 Külügyi Szemle
