Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE - Arday Lajos: E. J. Guszkova : A jugoszláv válság története
Könyv- és folyóiratszemle Párhuzamot vonva Koszovó és Csecsenföld között, a szerzó' rövidlátással és erélyte- lenséggel vádolja az orosz diplomáciát 1998-ban, amely megadta a lehetőséget a „Jugoszlávia elleni agresszióra". Elítéli az összekötő csoport azon tervét is, hogy a harmadik Jugoszláviát hármas államszövetséggé alakítsák, a meggyengített Szerbia, Montenegró és Koszovó bevonásával, ami csak nyugati érdekeket szolgált. Kritika nélkül ismerteti az 1998. júniusi belgrádi tárgyalásokat, melyek során Milosevicnek sikerült teljesen félrevezetni Primakovot, aki a szerbek „jó szándékáról" meggyőződve úgy látta, Koszovóban a helyzet normalizálódik, s „a labda most az albánok térfelén van" (555. o.). A következő két fejezet - félbeszakítva a Koszovóval kapcsolatos események tárgyalását - az önállóságot elnyert jugoszláv utódállamok belső és külső helyzetét elemzi, legrészletesebben a „kegyvesztett" Jugoszláviáét a nemzetközi elszigeteltségben. A közölt 1991-es népszámlálási adatok szerint a „harmadik Jugoszlávia" lakossága 10,5 millió volt; a 600 ezret meghaladó montenegrói népesség negyedét a nemzeti kisebbségek tették ki, többségükben szandzsáki muzulmánok; ugyanakkor 150 ezer crno- gorác nem a szülőföldjén élt. A muzulmánok száma és részaránya a közöltnél magasabb volt; megközelítette (azóta meghaladta) a magyarokét, a 3,5 százalékot. Felvonulnak a belpolitikai csatározások résztvevői, köztük - negatív megvilágításban - a miniszterelnöki tevékenységében lehetetlenné tett Panic, aki banditáknak, ellenőrizhetetlen bandának nevezte a boszniai szerbeket, vezetőiket pedig gyilkosoknak, akikkel nem akart tárgyalni. Milosevicet kalandornak tartotta, akit ki akart rekeszteni a szerb politikai életből.2 Milosevic portréjának felvázolásakor idézi Cosic,3 R. Holbrook és a szerb politológusok közül Stojanovic értékeléseit. A Nagy-Szerbia létrehozásával megszédített szerb tömegek vezérüknek tekintették: a tartományok autonómiáját felszámoló alkotmányt módosító népszavazáson a voksok 97, a szerbiai elnökválasztáson 63 százalékát kapta, szintén 1990-ben. Többszöri tárgyalópartnere, R. Holbrook jellemzése állhat legközelebb az igazsághoz: Milosevic „...nem (volt) szélsőséges nacionalista: a (szerb) nacionalizmust csupán felhasználta, hogy megszerezze a hatalmat" (571-572. o.). Közvélemény kutatási adatok szerint a szerbek 53 százaléka 1993 végén még reálisnak és kívánatosnak látta a „szerb államok szövetségét".4 A harcokba való belefára- dást mutatta, s előre vetítette a horvát felszabadító hadműveletek sikerét, hogy a megkérdezettek „jelentéktelen kisebbsége" lett volna kész harcolni vagy fiait harcba küldeni a Krajinák (látszat) függetlenségéért (577. o.). A többi utódállammal kötött, normalizálást célzó egyezmények ismertetése után Guszkova áttekintést ad a szerb és montenegrói „politikai tájkép"-ről, a pártrendszerről, a szankciók hatásáról (annak tulajdonítva az élelmiszer-termelés és fogyasztás 23- 46 százalékos visszaesését), valamint a menekültek számáról és nemzetiségi összetételéről a két szerb tagállamban. A daytoni és párizsi egyezmények (1995) után lassan életre kelő Bosznia-Hercegovináról szólva ismerteti a békefenntartók - köztük az orosz zászlóalj - szerepét, az újra266 Külügyi Szemle
