Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Pintér Attila: Mecsetek és katonai barakkok között. A politikai pártok evolúciója a török politikai rendszerben
Mecsetek és katonai barakkok között 1960- 1980 1961- 1980 között a török belpolitikai életet alapvetően két nagy párt, a CHP, valamint a DP utódpártja, az Igazságpárt78 küzdelme jellemezte. A Demokrata Párt bázisára épülő, programját is felvállaló Igazságpárt 1961-ben kénytelen volt önálló programot kidolgozni, mivel a puccs után alakult, 39 katonatisztből álló Nemzeti Egységbizottság ellenőrizte a választásokat. A liberális és konzervatív szárnyból álló Igazságpárt ezért csupán az 1965-ös választásokon illeszthette programjába a DP korábbi elképzeléseit. Míg a 60-as évek az Igazságpárt, a 70-es évek a Köztársasági Néppárt választási sikereit hozták. Az 1961-es alkotmány liberálisabb keretet biztosított a politikai tevékenységhez, a proporcionális választási rendszer lehetővé tette, hogy a két nagy mellett kisebb pártok is bekerüljenek a nemzetgyűlésbe.79 A 60-as években a szélsőbaloldali mozgalmak megerősödésének hatására az iszlámista csoportok gyökeret vertek a konzervatív, vallási alapon működő szervezetekben. Törökországban az iszlámista mozgalom már 1923-ban megkezdődött, azt a rendek (tarikat) elöljárói (seyh) vezették, akik a rendek feloszlatásával társadalmi-gazdasági helyzetüket vesztették el. 1923-46 között a szervezetek kizárólag földalatti mozgalomként működhettek, de 1946 után nyílt vagy burkolt szövetségre léptek a Demokrata Párttal, amely többek között a vallásos oktatás bevezetésével enyhített a szekuláris politikán. Az 1961-es alkotmány biztosította szabadságjogok alapján az iszlámista csoportok egy része legálisan kezdett el működni, ők a jobbközép pártok konzervatív frakcióit alkották, más részük továbbra is földalatti mozgalomként szerveződött.80 A Törökországot 1965-71 között miniszterelnökként irányító Süleyman Demirel kormányainak programjai az oktatásra, a lelkiismereti és vallásszabadság biztosítására, a gazdasági fellendülés biztosítására helyezték a hangsúlyt, elsősorban a magánvállalkozásokat támogatták, kiemelve, hogy az állami cégekre csupán azon iparágakban van szükség, ahol nincs jelen a magántőke. Demirel kormányzásának eredményeként 1965-71 között Törökország újkori történelmének egyik legprosperálóbb időszakát élte át: A gazdasági növekedés éves átlagban elérte a 7%-ot. Ugyanakkor komoly egyensúlyhiány is jelentkezett, az infláció 1963-68 között 78% volt.81 1968 után, az európai tendenciának megfelelően megélénkültek a diákmozgalmak. Az egyetemeken teret hódítottak a különböző szélsőjobb, illetve szélsőbaloldali eszmék, amelyek időről időre összecsapásokhoz vezettek. 1970 decemberében Memduh Tagmaq vezérkari főnök úgy vélte, a megmozdulások az atatürki reformok lerombolását célozzák. 1971 első hónapjaiban sorozatos robbantások veszélyeztették a közbiztonságot, de a hadsereg beavatkozásának közvetlen kiváltó oka az volt, hogy 1971. március 4-én elraboltak négy amerikai állampolgárt. A vezérkari főnök 1971. március 12-i ultimátuma új kormányt követelt az anarchikus helyzet felszámolására, ám ezúttal nem vállalt közvetlen irányítást, mint azt 1960-ban tette.82 2004. tavasz-nyár 131
