Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Csaba László: Stratégiaváltás az orosz külpolitikában
Csaba László elveket, hanem a forradalmak logikáját követik, ami a változó - célszerűségi elvű - koalícióképzést tette meghatározóvá (nyíltan szól erről Mau-Sztarodubrovszkaja, 2001). Ebben az összefüggésben a törvényhozás nacionalista-kommunista többségének szóló szakrális áldozatként is értékelhetjük a régi KGB-vezetó', Primakov külügyminiszteri kinevezését. 1996-ban e pozíció, miközben igen látványos, ismételjük, az elnöki tanácsadók által kijelölt szűk ösvényen manőverezhet csupán. Az elnök környezetében pedig továbbra is azok a nyugatos tanácsadók voltak túlsúlyban - mint például a nemzetközi fellépéseiről is jól ismert Szergej Karaganov -, akik egy valódi, az úgynevezett eurázsiai irányba mutató fordulatot elleneztek és el is akasztottak. Miközben a Primakov-korszak (áttekintését lásd Deák, 2003) a kemény szavak és vaskos dokumentumok időszaka volt, az elnök - némiképp csodálatos5 - második megválasztása, 1996 után a gazdaságpolitikában és a külpolitikában is teljes fordulat ment végbe. A gazdaságban átfogó, piaci jellegű és technikailag is megalapozott reformterveket készítettek, megállították az inflációt és a gazdaság hanyatlását (Csaba, 1997). Bár 1998-ban Oroszország is megkapta az ázsiai válság vírusát, az a tény, hogy egyszeri leértékelést követően 1999-2003 közt öt év növekedés következhetett, annak a jele, hogy a fordulat - a kisiklás ellenére - 1997-ben ment végbe a gazdasági rendszerben. Ennél talán még nagyobb jelentőségű volt, hogy 1997-ben Oroszország lényegében ellentételezés nélkül fogadta el a NATO keleti kibővítését. Az ellentétel egyrészt az volt, hogy a NATO nem telepített atomfegyvereket az új tagállamokba, másrészt létrejött a NATO-orosz Tanács (Balogh, 1997.14-16. o.). Ezek közül az elsőre értelemszerűen nem volt szükség, egyebek mellett Ukrajna létrejötte miatt, a másik viszont ekkor még (2002 júniusáig) egy jórészt formális, döntési jogosítványokkal nem bíró fórum maradt.6 Bár az orosz közvélemény e lépést igen nehezen dolgozta fel, a NATO 1999. évi koszovói szerepvállalása már tudatosíthatta a kétkedőkkel, hogy a NATO-ban nem a területi bővülés, hanem a területen kívüli szerepvállalás jelenti az újdonságot. Mi több, Oroszországnak nincsenek eszközei ez utóbbi meggátolására. E tényekből könnyen belátható az is, hogy a nemzeti érdekeket, az együtt nem működést hangosan hirdető, a „lator államokkal" is kokettáló primakovi külpolitika egy fikarcnyit sem bizonyult eredményesebbnek az orosz érdekek megvédésében, a Moszkva által nem kívánt események elhárításában, mint a Kozirjev-időszak. Ez a fontos tanulság bizonyára szerepet játszott abban, hogy amikor a Putyin-korszak külpolitikáját megfogalmazták, milyen tényleges prioritásokat jelöltek ki az új elnök számára. A Primakov-korszak fő súlypontjait a következőkben összegezhetjük. Oroszország meghirdette az Európa-súlypontú külpolitikát, amit különösen az amerikai jellegűnek minősített - valójában a közigazgatás diszkrecionális jogait szűkítő - WTO-szabályok ellenében igyekezett kijátszani (Malle, 2003.238-241. o.). Ez azonban csak akkor bizonyult volna eredményesnek, amennyiben Oroszország - már 1998-ra várt - tagsági ügye ren106 Külügyi Szemle
