Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2004 (3. évfolyam)
2004 / 1-2. szám - KITEKINTÉS - Csaba László: Stratégiaváltás az orosz külpolitikában
Csaba László selni kényszerült Szovjet-Oroszország külpolitikája számára nemcsak a pályafüggőség miatt volt adott a nagyfokú folytonosság (amelyet egész a Brezsnyev-korszakig hevesen tagadtak a kortárs elemzők). Az új rendszer internacionalista ideológiája ugyan jól megfért a külügyi és hadügyi vezetés szinte tiszta orosz-ukrán dominanciájának megőrzésével, de a forradalmi fordulat kiütötte a készletből a korábbi legitimációt, amelynek a helyére „természetszerű módon" (naturwüchsig) nem léphetett a korszak uralkodó szelleme, a nacionalizmus. Ezért az orosz külpolitikában egész 1941-ig az aktív internacionalizmus, a világforradalom képviselete, a harmadik Róma szekularizált változata élt tovább elkerülhetetlenül. Az ideológiaváltás azonban egy sor ok miatt nem mehetett végbe zökkenőmentesen. Oroszország már az 1922-es rapallói egyezmény megkötésével a nagyhatalmi sakkjátszmának rendelte alá ezeket az elveket, hiszen a fő háborús ellenséggel kötött alkut a nemzetközi rendet a wilsoni alapelvek alapján átrendezni kívánó (konstruktivista alapállású) népszövetségi elrendezés ellenében. Hasonlóképpen a spanyol polgárháború idején Sztálin számára nyilvánvaló volt, hogy a köztársaságiak megsegítése sem logisztikai, sem külpolitikai okokból nem lehetett igazán eredményes. így aztán a támogatás mértéke sem állt arányban a korabeli szolidaritási nyilatkozatok harcosságával. És persze az 1939. évi Molotov-Ribbentrop paktum, amelynek a létét egészen a Jelcinkorszakig tagadták, világosan jelezte az orosz külpolitika érdekvezérelt voltát. Az elmondottak alapján az orosz külpolitika meghatározó vonásának a nemzetközi kapcsolatok elméletének neorealista iskolája mondható (az irányzatokról lényegre törő összegzést ad Kiss J. László monográfiája, lásd Kiss, 2003). A realizmus nem tagadja a szellemi tényezők szerepét, mégis ezek hatását az anyagilag tételezett érdeknek alárendeltként láttatja. Az anyagi érdek nem feltétlenül gazdasági, lehet hatalmi, katonai vagy más természetű is. Az adott iskola ezt a megközelítést a nemzetközi kapcsolatok természetéből eredezteti, és örök érvényűnek véli. Akárhogy is vélekedjünk az elvek szintjén, az nem kétséges, hogy az orosz külpolitika a XX. században ezt az irányzatot képviselte. Szembetűnően érvényesül ez a megközelítés a Magyarország számára a második Trianont eredményező 1947. évi párizsi békeszerződés megkötésekor (Vida, 1997; Fülöp, 1977; Dénes, 2003; Iszlamov 1994). De ma már tudható, hogy a reálpolitika különféle értelmezései történtek akkor is, amikor a koreai háborúban majdnem új világháborút robbantottak ki s akkor is, amikor a berlini, majd a kubai válság fellángolásakor váratlanul a józan belátás kerekedett felül. Ebbe és a reykjavíki csúcstalálkozón, 1986 októberében kötött megállapodásba illett az utóbb az „új gondolkodás" irányvonalaként meghirdetett elvi irányvétel, ami a kölcsönös függőség elismeréséből a korlátlan akciószabadság elvesztését vezette le - helyesen (utóbbiról lásd Iivonen-Harle szerk., 1990). A következőkben rövid szakaszolással próbáljuk áttekinteni az elmúlt fél évszázad orosz külpolitikáját, majd ennek alapján felmérni azt, hogy milyen szerepet játszik ez 100 Külügyi Szemle
