Külügyi Szemle - A Teleki László Intézet Külpolitikai Tanulmányok Központja folyóirata - 2003 (2. évfolyam)
2003 / 1. szám - KÖZEL-KELET - Gazdik Gyula: Az izraeli pártrendszer fejlődésének főbb jellemzői
Az izraeli pártrendszer fejlődésének főbb jellemzői A Mápái által irányított kormányoknak óriási államszervező feladatokkal kellett megbirkózniuk. Mindezt ellenséges környezetben, mivel a közel egymillió palesztin menekült sorsa s az 1948-as háború egyéb következményei miatt az ellentétek az arab világgal az ötvenes években nagymértékben kiéleződtek. Magában Izraelben az arab kisebbséggel szemben diszkriminatív intézkedések voltak életben. Az arabok politikai jogainak korlátozását, az általuk lakott körzetek katonai közigazgatását a hatvanas évek derekáig fenntartották. A munkáspárti koalíció időszakában Nagy-Britanniával és Franciaországgal karöltve Izrael is részt vett az 1956-ban Egyiptom ellen megindított szuezi agresszióban. A zsidó állam ebben a konfliktusban katonailag jelentős eredményeket ért el, de az egész vállalkozás nemzetközi tényezők hatására bekövetkező összeomlása ezeket is semmissé tette. A Munkáspárt parlamenti vezető szerepének első látványosabb meggyengülése az 1961-ben tartott ötödik knesszetválasztáson következett be, amikor a párt 13 mandátumot vesztett. A belpolitikai viták, a párton belüli súlyos nézeteltérések következtében Ben Gurion 1963 nyarán lemondott a miniszterelnökségről, majd sokak megrökönyödésére a pártból is távozni kényszerült. A veterán vezető leghűségesebb követőivel 1965- ben létrehozta az Izraeli Munkáslistát (Ráfi). A Mápái programjához képest több új elemet - így például a gazdaság bizonyos fokú liberalizálását, a szociális ellátórendszer korszerűsítését - kínáló csoportosulás főként Ben Gurion tekintélyében bízott. A több meghatározó vezetőjét elvesztő Mápái a helyzetét azzal próbálta stabilizálni, hogy Csoportosulás az Izraeli Dolgozók Egységéért (Mááráh) néven közös listát hozott létre a Mápámból korábban kivált Ahdút Háávodával. A hatvanas évek derekán kibontakozó újabb átrendeződés eléggé ellentmondásos helyzetet eredményezett. A megosztottság paradox módon a cionista baloldal parlamenti pozícióinak nagyfokú megerősödéséhez vezetett: az 1965-ben elért 81 mandátumos teljesítménnyel, ahogy később kiderült, a szocialista pártok „csúcspontra" kerültek. Valójában a három csoportosulás közül csak a Mááráh lehetett elégedett. A Ben Gurion karizmájára építő Ráfi vezetését elkeserítették az eredmények. A Mápái hatalmas infrastruktúráját nélkülöző csoportosulás tényleges irányítóinak, köztük Móse Dajannak és Simon Peresznek (1923-) nem maradt más lehetőségük, mint alkalmas időben újra csatlakozni a Mápáihoz. A parlamenti pozíciók további megszilárdulását valószínűsítette a két knesszetválasztás között, 1967-ben kirobbant harmadik arab-izraeli háború. Az elért óriási siker - Jeruzsálem keleti fele, Ciszjordánia, a Gázai övezet, a Sínai-félsziget s a Golán nagy részének elfoglalása - és ennek erkölcsi tőkéje ugyan a jobboldalt is magában foglaló nemzeti egységkormányé volt, de ebben túlnyomó többségben a különböző irányzatokhoz tartozó szocialista miniszterek voltak. A meglévő válaszfalak ellenére a fajsúlyos parlamenti befolyás megőrzésére lehetett gondolni abból is, hogy 1968 januárjában Izraeli Munkapárt (Mai) néven sajátos föderációban egyesült a Mápái, az Ahdút Háávodá és a Ráfi. A Mááráh most már a Mai és a Mápám közös listáját jelentette. De az addigi trend megtört, s az új tömörülés 2002. tavasz 7
